A Harvard neves szimbólumkutatója, Robert Langdon egy kórházi ágyon ébred, és semmire sem emlékszik az elmúlt pár nap eseményeiből. Szinte még felfogni sincs ideje a dolgokat, amikor egy fegyveres nő bukkan fel a folyósón, lelövi az egyik orvost, és szemmel láthatóan Langdon szobájába szeretne bejutni. Langdon egy fiatal orvosnő, Sienna Brooks segítségével próbál menekülni. Tőle tudja meg, hogy Firenzében van, és hogy lőtt fejsebbel szállították be a kórházba. Közösen próbálják összerakni az események szilánkjait. Minden jel arra utal, hogy a dolog nyitja szorosan összefügg Dante Alighieri Pokol című művével, valamint több olyan művészeti alkotással – szobrokkal, festményekkel, épületekkel –, amelyeknek valamilyen formában közük van a középkori költőhöz.
Csakhogy a művészeti alkotásokból kihámozható szimbólumok és kódok megfejtése nem éppen sétagalopp hőseink számára, hiszen ott van nyomukban a kórházban is felbukkanó fegyveres bérgyilkosnő, továbbá egy kisebb magánhadsereg és az olasz rendőrség. Robertnek és Siennának tehát az életüket is menteniük kell, miközben próbálják megfejteni a szimbólumokban rejlő üzeneteket. Amikor rájönnek, hogy milyen ördögi terv húzódik a háttérben, és hogy ennek milyen következményei lehetnek a világra nézve, tudják, hogy minden perc számít. Így válik a kutatás egy őrült versenyfutássá az idővel…
Az Inferno Dan Brown negyedik olyan regénye, amelynek Robert Langdon szimbólumkutató a főszereplője. A regény idén májusban jelent meg az Egyesült Államokban, magyar fordításban pedig ugyanaz a Gabo Könyvkiadó gondozta a kötetet, amely a szerző eddigi összes regényét kiadta magyarul. Mint minden Dan Brown-könyvet az utóbbi években, az Infernót is nagy várakozás előzte meg világszerte. A szerző regényeivel szemben általában csak keveseknek sikerül semlegesnek maradni – vagy áradoznak róluk, vagy kőkemény kritikával a földbe döngölik őket. Előbbi hozzáállás inkább a Dan Brown-rajongókat jellemzi, utóbbiért az irodalomkritika a felelős. Jómagam sem a Brown-rajongók közé nem tartozom, sem kritikus nem vagyok, így amikor megjelent az Inferno, mindössze egy olyan olvasóként vettem kézbe, aki kedveli a konspirációs thrillereket/krimiket, és – talán kissé naivan – reménykedik abban, hogy végre egy olyan regény kerül a kezébe, amely nemcsak témáját, hanem kivitelezését tekintve is kifogástalan, vagy legalábbis közel áll hozzá.
Ennél több elvárást az Inferno kapcsán sem fogalmaztam meg, sőt talán még ennyit sem: a szerző általam eddig olvasott regényeiből kiindulva, legfeljebb csak abban reménykedtem, hogy azokhoz képest egy-két ponton érzékelhető lesz a fejlődés, és a szerző képes valami újjal előrukkolni. (Eddig csak az Angyalok és démonokat, valamint A Da Vinci-kódot volt alkalmam olvasni, a sorozat harmadik regényét, Az elveszett jelképet még nem, annak ellenére, hogy már jó ideje ott áll a polcomon). És talán még abban, hogy nem fogok unatkozni olvasás közben. Ami utóbbit illeti, ezt gyorsan kipipálhatjuk, hiszen az Inferno unalmasnak semmiképpen sem mondható.
Ami viszont a többi elvárásomat illeti, már nagyobb a gond, sőt ha őszinte akarok lenni, a szerző talán csak két dologban váltotta valóra a reményemet. Az egyik a témaválasztás, a másik a történet végkifejlete. Előbb a témaválasztásról pár szót. És mivel most egy leheletnyi spoiler következik, ha valaki úgy gondolja, ugorhat a következő bekezdésre: a Föld túlnépesedése és az abból fakadó kihívások olyan aktuális problémák, amelyek mellett egyre nehezebb szó nélkül elmenni. Brownnak sem sikerül, hiszen tulajdonképpen ez a kirobbantója a regény központi konfliktusának. Ebben a szerző nem nyúlt mellé, persze az már más kérdés, hogy a probléma megoldására általa választott transzhumanista megoldás eléggé drasztikusnak tűnik. De ez legyen az ő gondja, egy fikciós műbe simán belefér ennyi.
Ami a másik pozitívumot, a regény végkifejletét illeti, mindenképpen örömmel vettem tudomásul, hogy végre elmaradt az az elcsépelt happy end, ami a szerző korábbi regényeit jellemzi. Ahol minden szépen a helyére kerül, esetleg a jó elnyeri jutalmát, a gonosz pedig méltó büntetését. A szerzőnek az Infernóban sikerül bedobnia egy olyan csavart, ami árnyalja a végkifejletet és talán az olvasókat is sikerül gondolkodásra serkentenie.
Az érem másik oldala már korántsem ennyire fényes, hiszen a szerző nagyon sok téren képtelen szakítani a korábbi regényeinél tapasztalt gyakorlattal. Elolvastam az Angyalok és démonokról írt – recenzióként még sehol sem publikált –, soraimat, és túlzás nélkül kijelenthetem, hogy néhány gondolatot szinte szó szerint bemásolhatnék ide. Nem teszem meg, csak szemezgetek belőlük: alig kidolgozott, felületes karakterek; sokszor semmitmondó párbeszédek, fárasztó monológok; hatásvadász jelenetek tömkelege; egy olyan irreális időkeret a több mint 650 oldalas cselekményre, ami szinte már önmagában is elég ahhoz, hogy ne lehessen komolyan venni az egészet.
És még lehetne folytatni a sort. Ehelyett inkább kissé bővebben kifejtem azt, ami talán a legjobban irritál Dan Brown-regényeiben, és amiben az Inferno sem hozott változást. Az még rendben van – illetve dehogyis van rendben –, hogy Robert Langdon az egyik legfelületesebben megrajzolt szórakoztató-irodalmi főszereplő, akivel az utóbbi időben találkoztam, az viszont már nagyon nem oké, hogy Brown olyan szuperhős-megjelenést kölcsönöz neki, ami a foglalkozásával és (fizikai) képzettségével sehogyan sem egyeztethető össze. Mentségére legyen mondva, nem ő az egyetlen szerző a műfajban, akinek eltúlzott képességekkel megáldott karakterei vannak, de az, ahogyan ez a két lábon járó lexikon (mármint Langdon) hülyét csinál profi bérgyilkosokból, komoly kiképzésben részesülő zsoldosokból, és az egész firenzei rendőrségből, annyira irreális, hogy már szinte fáj. Rossz nézni, ahogy egy hiper-szuper titkosügynököt is megszégyenítő ügyességgel és leleményességgel állandóan hajszállal megelőzi a nyomában levő, kisebb hadseregnyi üldözőit. Szinte már annak szurkol a kicsit is két lábbal a földön járó olvasó, hogy kerüljön már végre egy hidegvérű bérgyilkos, egy rendőrségi mesterlövész, esetleg egy belevaló ügynök, aki végérvényesen elkapja a grabancát, ne adj Isten golyót röpít a fejébe. De mivel nem ez történik, nagyon hiteltelenné válik az egész történet. Ami egy fikciós mű esetében nem is lenne feltétlenül gond, ha nem ilyen alaposan megtervezett tudományos vagy áltudományos köntösbe volna öltöztetve a szerző összes regénye. Talán sokkal jobban passzolna Dan Brown stílusához, ha Langdon inkább csak az idővel futna versenyt a szimbólumok felderítésében – persze azért nem egy napba zsúfolva –, esetleg egy-két hozzá hasonló, fegyver helyett az intelligenciáját használó szereplővel.
Minden kifogásom ellenére, az Inferno mégsem egy olyan olvasmány, amit kínszenvedés lett volna végigolvasni. Ha az ember nem fogalmaz meg túl nagy elvárásokat, akkor a kellőképpen pörgős cselekmény, a szerző által a történetbe helyenként bedobott csavarok, valamint a regény témája gondoskodnak arról, hogy az olvasó ne unatkozzon. Ehhez még hozzájön a szerző által néha túlzásba vitt művészettörténeti adalék is, ami szinte arra készteti az olvasó, hogy az internet előtt ülve olvassa a könyvet, és közben vizuálisan is kövesse a felsorakoztatott helyszíneket és művészeti alkotásokat. Mivel ez túlságosan is felszabdalta volna az olvasást, én ettől inkább eltekintettem, ahogy attól is, hogy a szerző által felvonultatott művészeti alkotások és szimbólumok, valamint tudományos állítások valóságtartalmának boncolgatásával foglalkozzam. Az ugyanis látszik – és ez mindenképpen dicséretreméltó –, hogy a regény megírását nagyméretű kutatómunka előzte meg. Ha valaki ezek után nem kap kedvet Dante Isteni színjátékának elolvasására, esetleg mondjuk arra, hogy ellátogasson Firenzébe vagy Velencébe, akkor feltehetően soha nem is fog. És talán ez lehet az egyik legnagyobb hozadéka a regénynek. Ha viszont ezt a kutatómunkát mondjuk Dan Brown egy művészettörténeti tudományos tanulmány vagy egy útikönyv megírásába fektette volna, akkor talán kevesebb kifogásom lett volna. Persze tudom, hogy naiv vagyok, azzal ugyanis nem lehet dollármilliókat keresni.
Ahogy szoktam néha mondogatni egy-egy regény kapcsán, és írom az Inferno kapcsán is: a kevesebb talán több lett volna, főként ha a művészettörténeti vonatkozások megírására fordított energia egy részét a szerző inkább a sztori és a karakterek kidolgozására áldozta volna. Az Inferno így nem több egy szórakoztató, de nem túl kiemelkedő konspirációs thrillernél, ami semmiképpen sem érdemli meg a körülötte kialakult felhajtást, az pedig már egyenesen viccnek tűnt számomra, hogy a könyv megjelenése előtt Olaszországban a több országból származó fordítók fegyveres őrök által felügyelt földalatti bunkerekben fordították a regényt, nehogy bármi is kiszivárogjon belőle.