Tullio Avoledo: Az ég gyökerei

Írta : Tullio Avoledo
Eredeti cím : Le radici del cielo
Eredeti kiadás : 2011
Magyar cím : Az ég gyökerei
Fordította : Matolcsi Balázs
Kiadó : Európa Könyvkiadó
Recenzált kiadás éve : 2013
Terjedelme (oldalszám) : 567
75
Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  

Dmitry Glukhovsky Metró 2033 Univerzuma túlnőtt az orosz szerző által 2007-ben és 2009-ben megjelentetett két regényen, a Metró 2033-on és a Metró 2034-en. Mára már több országban, több nyelven jelentek meg olyan regények, amelyek az orosz szerző alapgondolatát továbbszőve próbálják a Föld különböző helyszínein elképzelni a Végső Háborút követő világot. Ebbe a sorba illeszkedik az olasz Tullio Avoledo 2011-ben megjelent regénye, Az ég gyökerei is, amelyben a szerző saját hazájába kalauzolja az olvasókat. A regény, akárcsak Glukhovsky két említett regénye, magyar fordításban az Európa Könyvkiadó gondozásában jelent meg.


Az időpont természetesen ugyanaz – kb. húsz évvel a világot elpusztító háborút követően. A helyszín Róma. A túlélők a város alatti katakombákba menekültek, a világi hatalmat a Mori család tagjai töltik be. Mivel a Vatikán elpusztult, és a pápa is meghalt – a regényben egy adott ponton a halála körülményeire vonatkozó, nem kevés cinizmussal átszőtt részleteket is olvashatunk –, az egyház legfőbb vezetőjének szerepét Albani bíboros tölti be. Ő bízza meg egy feladattal John Daniels amerikai származású papot, aki a Hit Doktrína Kongregáció – vagyis a Szent Inkvizíció – egyetlen életben maradt tagja: az atyának a Svájci Gárda néhány katonájával együtt el kell jutnia Velencébe és át kell adnia a bíboros üzenetét a város állítólag életben levő pátriárkájának. A tét az egyház jövője. A küldetés korántsem veszélytelen, jóllehet nem gyalog kell megtenniük a többnapos utat. A felszínen nemcsak a sugárzás ártalmaival és a világot a pusztulás után benépesítő mutáns lényekkel kell szembenézniük, hanem a mérhetetlen emberi gonoszsággal, valamint saját kételyeikkel is.

Az ég gyökerei, azon túlmenően, hogy a Végső Háború – vagy ahogy az egyház képviselői nevezik a regényben, a Tribuláció – utáni világban játszódik, ahol hasonló lények uralják az elpusztított világot, mint a Metró 2033-ban, szinte semmiben nem hasonlít Glukhovsky regényeire. Vagy másképp fogalmazva, több közöttük a különbség, mint a hasonlóság. Talán a legszembetűnőbb eltérés,  hogy a Metró Univerzumnak pont az az eleme hiányzik Avoledo regényéből, ami Glukhovsky regényeinek szerintem a legfőbb erősségét jelentette:  a metró különböző állomásain berendezkedett társadalmi rendszerek működésének és interakciójának az ábrázolása. Az, ahogyan a világégést követő húsz évben a túlélők megpróbáltak kialakítani valamiféle társadalmi rendet, nem hagyva eluralkodni a káoszt, számomra egy igen érdekes színfoltját jelentette Metró-történeteknek, és ezt mindenképpen hiányoltam Avoledo regényéből. Jóllehet nála is van próbálkozás arra, hogy megrajzolja a megmaradt kisebb közösségek által különböző helyszíneken (a római katakombákban, az Aurelia állomáson vagy akár Riminiben) kialakított túlélési modelleket, ez azonban sokkal felületesebbre sikerült, mint Glukhovskynál.

Emellett Glukhovsky regényeinek az erkölcsi üzenetét is mélyebbnek éreztem, a nála jól érzékelhető társadalomkritika Avoledonál már sokkal inkább emberkritika lesz, amihez igencsak ütős jelenetekkel próbál igazolást találni a szerző: az emberi természet sötét oldalát nagyon erőteljesen, nem egyszer már-már gyomorforgatóan és hátborzongatóan, szinte horrorisztikus jelenetek segítségével próbálja ábrázolni. A moralizálás – legyen az hitbéli vagy erkölcsi – pedig többnyire Daniels atya gondolataira vagy szavaira szűkül. Utóbbit nyilván az is kikényszeríti, hogy a cselekményt egyes szám első személyben meséli el a szerző, így gyakorlatilag mindent a pap szemszögéből követhetünk nyomon.

A harmadik dolog, amiben erősebbnek éreztem a Glukhovsky-regényeket, az a hangulat. Ebben az elpusztult világban éppen a metró jelentette azt a pluszt – a sötét, veszélyeket tartogató alagutak, illetve az emberi leleményesség, a túlélési ösztön révén lakhatóvá tett állomások –, ami miatt számomra több volt a két regény, mint egy megszokott poszt-apokaliptikus sci-fi. Avoledo regényében az, hogy a cselekmény szinte teljes egészében a felszínen játszódik, már-már a Metró (2033 Univerzum) címke létjogosultságát is megkérdőjelezi. Nyilván érthető, hogy amennyiben a szerző kizárólag a római metróba vagy a katakombákba kényszerítette volna a regény cselekményét, azzal nagyon beszűkítette volna saját mozgásterét, és nehéz lett volna újdonságot mondania a két előző Metró regényhez képest. Ennek ellenére szerintem egy kicsivel több ragaszkodás az eredeti Metró-szellemiséghez talán nem tett volna rosszat a regénynek. Összességében véve elsősorban a fentiek miatt érzem úgy, hogy Az ég gyökerei mindkét Glukhovsky-regénytől elmarad.

Félre ne értsen senki, Avoledo kísérlete nem egy rossz próbálkozás, megvannak a maga erősségei. Több szempontból is sokkal részletesebben ábrázolja a Glukhovsky által megrajzolt univerzumot, több figyelmet szentel például az azt benépesítő mutáns lényeknek, de többet árul el a Végső Háborúról is, így például az is kiderül, hogy nem csupán nukleáris fegyvereket, hanem biológiai fegyvereket is bevetettek, ami több dologra is magyarázatot ad. Sok tekintetben tehát összetettebb képet kapunk Metró 2003 Univerzumáról. A Metró 2033-nak éppen ez volt az egyik legnagyobb hiányossága, hogy a szerző túl sok részleten hagyta rajta a fátylat a húsz évvel korábbi világégés kapcsán. Ezt ugyan sikerült némiképp ellensúlyozni a Metró 2034-ben, viszont Avoledo regényéből még így is jóval több kiderül, elsősorban a szereplők személyes történetein, visszaemlékezésein keresztül.

Avoledo regénye ugyanakkor akciódúsabb is, mint a Glukhovsky-regények, több helyen pörgősebb a cselekmény, emellett egy-két váratlan csavar is segít fenntartani a feszültséget. Mégis úgy éreztem, hogy valamikor a regény felén túl kissé elcsúszott a dolog, két ponton is: egyrészt Daniels atya velencei látomásait túlságosan is elvontnak éreztem, adott ponton már nem tudtam hová tenni, másrészt szerintem sok volt az a több mint száz oldalas rész, ami Gottschalk felbukkanásával került a cselekménybe. Persze Gottschalk karakterének megvan a szerepe, ő is egyfajta eszköz az ember által elkövethető borzalmak tárházának felvonultatásában, viszont engem az „Isten legnagyobb és leggyorsabb guruló templomán” tett kitérő eléggé kizökkentett az addigi kerékvágásból, és igazából nem is sikerült visszatalálnom, hiszen nemsokára következett a már említett velencei álomkép. A kettő összesen több mint egyharmadát tette ki a közel hatszáz oldalas könyvnek, és én szívem szerint ezeket a részeket kihagytam volna, vagy pár tíz oldalba sűrítettem volna. Szerintem Avoledo kissé túlírta ezt a regényt, mintha adott pillanatban kicsúszott volna a kezéből a történet, amit csak a végére sikerült valahogy összeszedni annyira, hogy többé-kevésbé kerek egésszé álljon össze.


Vidd hírét!
  •  
  •  
  •