Dmitry Glukhovsky elsősorban a két Metró-regényének köszönhetően ismert a magyar olvasók számára. Idén ősszel viszont egy újabb arcát ismerhettük meg a fiatal orosz szerzőnek: az Európa Könyvkiadó gondozásában magyarul is megjelent 2010-es novelláskötete, az Orosz népellenes mesék. A tizenhat novellát tartalmazó kötet a szatíra műfajába öntve igyekszik megrajzolni a mai orosz társadalom képét. Az írások többsége erőteljes kontrasztra épül, amelynek egyik oldalán ott van(nak) a nép egyszerű fia(i) és lánya(i) – maga a Haza –, másik oldalon pedig az őket kézben tartó, belőlük hasznot húzó, az országot mint egy nagyvállalatot működtető, hatalom- és pénzéhség által vezérelt szűk réteg, élén a Nemzeti Vezetővel. (Akinek képmása – cárnak öltöztetve – egyébként a könyv borítóját is ékesíti.)
A novellák változatos tematikát ölelnek fel, nemegyszer a fantasztikum, sőt az abszurd határait súrolva: a pokol bugyraiból olajat szivattyúzó olajvállalat; a kemény pénzért nyújtott plasztikai szolgáltatás – a szilikonagy; az Állami Automatizált Választási Rendszer, amely mellett a választások kimenetele már nem kérdés; a Nemzeti Vezető által álmukban megtermékenyített fiatal lányok; a mindennapi (olcsó) vodka alján üledékként lebegő nanorobotok; az esti híradóból fontosabb politikai témák miatt kimaradó földönkívüliek – csak néhány ezek közül. Bármennyire is képtelenségnek tűnik, Glukhovsky ezek segítségével nagyon húsba vágóan, kőkemény kritikával rajzolja meg az orosz társadalom keresztmetszetét, néhol egy kis finom humorral, máskor metsző iróniával próbálva finomítani vagy éppen kiélezni a kegyetlen valóságot. A könyv tulajdonképpen már-már szinte olyan, mint egy állatorvosi ló, amelyen felfedezhető a mai Oroszország majdnem minden rákfenéje, a korrupciótól a cenzúráig, a személyi kultusztól az alkoholizmusig, a népbutító televíziós show-műsoroktól a kizárólag a haszonnal foglalkozó nagyvállalatokig, a birkaként irányítható, tájékozatlan honpolgároktól a nyugati eszmékkel szemben tanúsított látszólagos ellenállásig, a legfelsőbb politikai vezetők érdekei szerint alakított választási szabályozástól a pénz és hatalom különös, mámorító szimbiózisáig sok minden. Első olvasatra elvont fantáziaszüleménynek tűnik a novellák többsége – merthogy Glukhovsky itt (is) kivételes fantáziáról tesz tanúbizonyságot –, de az orosz helyzetet kicsit is ismerő olvasó képes a sorok mögött olvasni. Nem egyszer érezzük, hogy az egész történet néha csak elnevezését tekintve orosz, beidegződéseiben és praktikáiban nagyon sokszor kőkeményen szovjet, amelynek szelei és utószelei nemcsak a mai Oroszországban, hanem a volt kommunista utódállamok többségében is sokáig fújtak és fújnak még ma is. Nem kell tehát Oroszországban élni ahhoz, hogy néhány novella alapgondolatát saját mindennapjaink vonatkozásában is érvényesnek érezzük.
A novellák közül egyetlenegyet szeretnék külön kiemelni, a kötet utolsó írását, az Előtte és utána címűt, amely kissé másfajta gondolatokat serkentett bennem, mint a kötet egésze. Ebben a novellában az isten háta mögötti Podvigalka lakóinak fel sem tűnik az összes nagyobb európai, amerikai és ázsiai várost elpusztító nukleáris háború. Csupán a tévéadások hiányát, a faluban levő egyetlen készülék több hétig tartó némaságát viselik nehezen, és csak egy hónap múlva értesülnek, hogy mi is történt körülöttük a nagyvilágban. Az én fejemben rögtön a Metró 2033 Univerzum egy lehetséges forgatókönyve ugrott be: milyen is lenne egy olyan történetet olvasni a Glukhovsky által megteremtett nagysikerű univerzumból, amelyben nem a sugárzás hatására kialakuló mutánsok és az emberi mivoltukból kivetkőzött túlélők harca zajlik a romokban heverő városokban és földalatti alagutakban, hanem van valahol egy elszigetelt kis település, amely éli a maga megszokott életét, távol a nukleáris pusztítás szelétől? És ahol mondjuk a legnagyobb stresszforrást (vagy örömöt?) az jelentené, hogy a Haza egyszerű fia rádöbben, hogy többé már nincs a mindent átható, mindenhová beférkőző felső hatalom.
Glukhovsky több vele készült interjúban is kifejtette, hogy nem feltétlenül tartozik a mai orosz hatalom kedvenc szerzői közé. Minden bizonnyal az Orosz népellenes meséket követően sem fog javulni megítélése az állam felső vezetőinek körében – persze nem mintha a legkevésbé is ez lenne a célja. Ennél sokkal többet szeretne: a maga sajátos stílusában, legjobb tudása szerint felhívni honfitársai figyelmét arra, hogy mely pontokon recseg-ropog az a rendszer, amelynek visszásságaival nap mint nap szembe kell nézniük. És ettől különösen szimpatikus az, amit csinál. Persze, ha nem vigyáz, akkor – ahogy az egyik interjúban fogalmaz –, megváltozhat az élete: „ha valaki tényleg meg szeretné izzasztani a királyt, jobb, ha felkészül rá, hogy az élete alaposan megváltozik. Kezdetnek például kap egy alapos adóellenőrzést a nyakába. Ma már senkit sem küldenek Szibériába, annál kifinomultabbak az eszközeik.” Mint ahogy ezt az Orosz népellenes mesék egy-egy története is igazolja.