Ben H. Winters: Gyilkosság világvége előtt

Írta : Ben H. Winters
Eredeti cím : The Last Policeman
Eredeti kiadás : 2012
Magyar cím : Gyilkosság világvége előtt
Fordította : Falvay Dóra
Kiadó : Agave Könyvek
Recenzált kiadás éve : 2015
Terjedelme (oldalszám) : 268
90
Vidd hírét!
 
 

Nemrég fogadkoztam magamban – miután párszor melléfogtam az utóbbi években –, hogy ha egy módom lesz rá, akkor kerülni fogom azokat a könyvsorozatokat, amelyek esetében a kötetek közötti összefüggés túlmutat a főszereplő – esetleg néhány másik karakter – személyén és pár lazább cselekménybeli összefonódáson, a kötetek megjelenése között pedig hónapok, esetleg évek telnek el. Hogy a fogadkozás után olvasott első regényem ismét egy trilógia első kötete, az némiképp ellentmondani látszik a fentieknek. Mentségemre legyen mondva, hogy amikor a sérelmezett sorozat utolsó kötetét olvastam – és a fentiek megfogalmazódtak bennem –, akkor már a könyvespolcomon volt Ben H. Winters regénye, a Gyilkosság a világvége előtt, amely Az utolsó nyomozó címet viselő trilógia első kötete. A könyv 2012-ben jelent meg az Egyesült Államokban, magyarul pedig az idén adta ki az Agave Könyvek.

Már a regény alaphelyzete is olyan, ami elsőre felkelti az olvasó érdeklődését, köztük az enyémet is: közeleg a világvége, és emiatt sok minden a feje tetejére állt. Ez most nem egy újabb maja vagy ki tudja milyen apokalipszis-vízió, hanem egy tudományosan megalapozott esemény: a 2011GV nevű aszteroida – vagy ahogy egyszerűen mindenki hívja, a Maia – a kutatók szerint megállíthatatlanul a Föld fele tart, és várhatóan hat hónapon belül becsapódik. Ez pedig végzetes körülményekkel jár majd, hiszen komoly éghajlati és környezeti változásokat okoz. Szó szerint közeleg tehát a világvége, és az emberek többsége ennek megfelelően próbálja élni a hátralevő életét, ki-ki a maga alaptermészetétől és értékrendszerétől függően. Van, aki öngyilkosságot követ el, esetleg a drogba, alkoholba menekülve a lassú elmúlást választja, néhányan viszont igyekeznek kipipálni képzeletbeli bakancslistájuk minél több pontját. Vannak, akik összeesküvést sejtve a titkos kormányzati létesítményekbe próbálnak beférkőzni, mások egyszerűen csak passzívan, mindent félretéve várják az elkerülhetetlent. És vannak azok, akik  úgy tesznek, mintha mi sem történt volna, és próbálják ugyanúgy élni életüket, ugyanúgy ellátni a feladataikat, mint korábban.

Utóbbiak közé tartozik Hank Palace rendőrnyomozó is, aki csak az új helyzetnek köszönhetően van ebben funkcióban, miután alig két évnyi járőrmunkát követően a rendőrségi személyzet megfogyatkozása miatt előléptették. Ettől függetlenül vagy éppen emiatt igen komolyan veszi munkáját, és amikor egy öngyilkosságnak látszó esethez hívják ki, amely kapcsán néhány gyanús nyom miatt úgy gondolja, hogy az idegenkezűség sem zárható ki, komolyan nyomozni kezd az ügyben. Ami nem is olyan egyszerű feladat, hiszen többen is cukkolják túlbuzgóságáért, nem értik, hogy miért nem zárja le öngyilkossági ügyként az esetet, ahogyan ez szokássá vált az elmúlt időszakban.

Palace azonban makacs és kitartó, annál is inkább, mivel újabb gyanús részletek kerülnek felszínre a nyomozás közben. Amikor pedig úgy tűnik, hogy jó nyomon jár, valaki mindent megtesz, hogy keresztbe tegyen, nemcsak újabb áldozatokkal bővül a lista, hanem őt magát is megpróbálják végleg félreállítani. Ekkor már egyértelmű számára, hogy kezdeti megérzése nem csalt, így mindennél elszántabban szeretne a dolgok végére járni. Közben pedig közeleg az időpont, amikor bejelentik, hogy hová fog becsapódni az aszteroida…

Winters regénye mind a stílusát, mind a történetvezetést, mind a nyelvezetét tekintve roppant letisztult és egyszerű. Utóbbiban a remek magyar fordításnak is vitathatatlan érdemei vannak. A történet vezérfonala egy korrektül felépített nyomozás, amelynek minden részletét maga Hank Palace meséli el, egyes szám első személyben. Az életszerű, teljesen hétköznapi karaktereknek köszönhetően a szereposztás színes, az átlagosnál jobb, de nem kiemelkedő. Az a társadalomrajz, azok a mélyebb hangvételű gondolatok, amelyekkel a szerző ezt a világvége előtti állapotot leírja, érdekesek, hitelesek ugyan, de talán ahhoz annyira nem mélyek, hogy ez legyen a regény húzóereje. A nem hétköznapi helyzetből fakadó hangulat, a kiáltástalanság ellenére jelen levő finom humor szintén csak kiegészítők, nem képesek markánsan meghatározni a regény képét. A történet mondanivalója ugyan világos és előremutató, de nem feltétlenül egyedi és eredeti. És hogy akkor mégis mitől van ennyire rendben ez a regény? Ezt tényleg nem könnyű megmagyarázni. Külön-külön a felsorolt jellemzők közül egyik sem igazán kiemelkedő, mégis együtt nagyon jól összeállnak egy remek, olvasmányos, szórakoztató és elgondolkodtató regénnyé, talán éppen azért, mert semmi elrugaszkodott nincs benne, a szerző képes egy ilyen világrengető esemény ellenére is a kisemberek szintjéről szemlélve láttatni az eseményeket, anélkül, hogy ezzel a kisszerűségbe süllyedne.

A Gyilkosság világvége előtt egy leheletfinom sci-fi fátyolba burkolt, noir beütésű krimiként határozható meg. Az utóbbi időben is oly gyakori poszt-apokaliptikus regények komor hangulata és nem egyszer kilátástalanságot tükröző szemlélete mellett egy igencsak üde színfolt ez a pre-apokaliptikus történet, amely a nem éppen vidám alaphelyzet ellenére sem a feladásról, a beletörődésről, a kudarcról szól. Egyáltalán nem véletlen, hogy 2013-ban Winters megkapta érte a rangos Edgar-díjat. Nálam pedig a magyar kiadás borítója is díjat érdemel, az egyik legjobb, amivel az utóbbi években találkoztam. Ha a folytatás is hasonló lesz, akkor valószínűleg nem fogom bánni, hogy az elhatározásom ellenére ilyen hamar kivételt tettem. Főként, hogy szerintem ebben a témában annál sokkal több rejlik, mint amennyit az első regényben felvillantott a szerző. Most már csak abban bízom, hogy a sorozat második és harmadik kötetére – amelyek angolul 2013-ban és 2014-ben jelentek meg –, Magyarországon nem kell 2016-ig, illetve 2017-ig várni.


Vidd hírét!