Donna Tartt: Az Aranypinty

Írta : Donna Tartt
Eredeti cím : The Goldfinch
Eredeti kiadás : 2013
Magyar cím : Az aranypinty
Fordította : Kada Júlia
Kiadó : Park Könyvkiadó
Recenzált kiadás éve : 2016
Terjedelme (oldalszám) : 797
100
Vidd hírét!
 
 

Zavarba ejtő könyv Donna Tartt regénye… Hirtelen magyar szó nem is jut róla eszembe, talán a „controverting” angol kifejezés fedi le. Mármint írni róla nehéz, annyiféle gondolat kavarog bennem. Mert olvasni jó volt. Nemhiába lett bestseller rögtön megjelenése után Amerikában, majd több európai államban, és választották Az év könyvének. Olyan könyv, amely nagyon sok embernek ugyanazt mondja, és mégis mindenkinek mást. Ez a kettősség végig jellemzi: élet és halál, véletlen és akarat, jó és rossz döntések, bűn és erény, szeretet és gyűlölet.

Főszereplője Theodore Decker, Theo, akinek gyermekkora imádott édesanyja bűvöletében telt. Apja lecsúszott színészjelölt, aki problémái elől alkoholba menekül, majd el is hagyja kis családját. Anya és fia nem is bánják, életük nyugodtabb lesz, tökéletes szimbiózisban élnek tovább. De egy múzeumlátogatás során terroristaakció áldozatai lesznek. Ki tudja, ki jár rosszabbul: az anya, aki életét veszti vagy Theo, aki csodával határos módon megmenekül, de minden összetörik körülötte? Ugyanis ekkor kezdődik a fiú számára az az élet, amely szinte folyamatos lecsúszás, Theo egyéniségét mégis állandóan építi, minden (jó és rossz) döntése előbbre viszi az önismeret útján, és nem mellesleg számtalan kellemes, emelkedett, illetve kényelmetlen percet okoz az olvasónak.

A kezdet amolyan „in medias res” – bele a közepébe. Aztán lelassulnak az események, hiszen mint kiderül, ez visszaemlékezés, az egész történet visszaemlékezés. Majd ahogy egyre mélyebben megismerjük Theót, úgy válik nyugtalanítóvá, felkavaróvá az egész történet. Másképp izgalmas, mint egy jó krimi, thriller vagy akcióregény. Nem is úgy, mint a szerelmes regények. Inkább az intellektüelnek, az értelemnek-értelmezésnek kínál izgalmakat. Végig azon drukkoltam, hogy Theo hozzon végre jó döntést… De feltevődik a kérdés: mi a jó döntés? Gundi (akarom mondani, Gundel Takács Gábor) úgy nevezi ezt, hogy „kanapé-effektus”: a kényelmes fotelben ücsörögve bárki úgy érezheti, tudja a tökéletes választ… Ám élesben ez már nem annyira egyértelmű.

Ha összefoglalom Theo történetét, nincs benne semmi rendkívüli: árván maradva bekerül a szociális hálóba, rövid ideig egy gazdag barátja szüleinél él. Mire beleszokna, jelentkezik apja, aki magához veszi, bár abban sincs köszönet. Később önállóan próbál boldogulni, állást keres, életcélt keres, megnősülni készül, közben belekeveredik egy balhéba, amely majdnem az életébe kerül… Ebből hogy lesz 900 oldalas regény, mely letehetetlenül izgalmas, elgondolkodtató? Talán ez egy-egy író titka, ez Donna Tartt eszméletlen sikerének titka. A cselekmény írja magát, tulajdonképpen semmi rendkívüli nem történik, kivétel Theo személyisége. Az írónőnek sikerült egy olyan szereplőt teremtenie, aki annak ellenére, hogy drogozik, iszik, lop, csal, túlél, nagyon szerethető. Tudom, ez nagy paradoxon, de igaz. És ilyenfajta ellentét sok van a regényben, de legtöbbjük feloldható: feloldja az idő, az értelmezés, a megértés, a szeretet.

A támaszt vesztett kiskamasz viszonylagos biztonságban van gazdag barátja családjánál, ahol van lehetősége feldolgozni veszteségeit, de állandó a bizonytalanság: mikor veszi ki onnan a gyermekvédelem és helyezi el nevelőszülőknél. A rettegésnek az apa megjelenése vet véget: magához veszi fiát és Las Vegasba viszi. Theo ott ismerkedik meg Borisszal, az ukrán bevándorlóval, akivel egy fura, groteszk barátságot köt: törött, sérült énjük kiegészíti egymást, minden és mindenki ellenében lesznek egymás segítői, igazi társai. Életük mindennapi velejárója a drog és az alkohol, a bolti lopások, de az is, hogy rendszeresen járnak iskolába, hogy vágyják-akarják a normális felnőttéletet, hogy keresik a kiutat. Mentségükre legyen mondva, a körülöttük levő felnőttek fele annyira sem felelősségteljesek, mint ez a két kamasz… Még a minimális körülményeket sem biztosítják, a napi betevőt is maguknak kell megszerezniük a gyerekeknek.

Újabb fordulattal Theo hazamegy New Yorkba, és felkeresi azt a címet, amelyet a haldokló régiségkereskedő hagyott rá a múzeumi robbantáskor. Itt él egy öreg restaurátor, Mr. Hobart, Hobie, aki befogadja a fiút, és azt adja neki, amit már rég nem kapott: szeretetet. De sajnos ennél egyebet nem. Továbbra sincs egy irányító, erélyes, magabiztos felnőtt Theo mellett, aki férfivá cseperedve próbál élni, megélni és túlélni. Belekóstol az üzleti életbe, annak árny- és fényoldalába, éles esze nagy dolgokra predestinálná, ha… De mindig ott a ha. Szerelmes egy lányba, de nem őt veszi el, őt nem veheti el. Kívülről nézve nagyon is előnyös frigyre készül, de hát ez a házasság szinte üzlet…

Itt emelném ki az írónő által alkalmazott szempontot. Mivel a regény egyes szám első személyben íródik, naplószerűen, kíméletlenül őszinte, de nagyon egyoldalú. Mintha egy életnek mindig csak a fonákját mutatnák meg, mintha egy embert (bocsánat a hasonlatért) csak a belseje, a belei felől ismertetnének. Talán az adja a főszereplő szerethetőségét, hogy az olvasó kívülről lát egy más szemszöget is, lát egy fiatalembert, aki a környezete tükrében igenis törekszik a jóra, aki ebben a képmutató világban nagyon sok tulajdonságával kiemelkedik a többiek közül.

Na, és az aranypinty… Jelkép-jellege nyilvánvaló, egyértelmű. Maga a főszereplő is a szeretet, a jóság, a szépség szimbólumaként értelmezi. Az elvesztett édesanyát és gondtalan gyermekkort jelenti neki, illetve egy értelmes, emberhez méltó, fájdalom nélküli élet lehetőségét. Mi ez az aranypinty? Helyesebben így nagybetűvel: Aranypinty. Ez tulajdonképpen egy festmény, egy kisméretű, nagyon értékes festmény, amit a kis Theo a robbanás utáni káoszban elhoz a múzeumból. Előbb nem tudja, hogy szolgáltassa vissza, később nem meri, egy idő után talán nem is akarja, mert annyira kötődik hozzá, mint egy élő emberhez. Pedig ez a festmény az alvilágba is elsodorja, a kaland kis híján az életébe kerül…

Az időkezelés minden szépirodalmi alkotásban kulcskérdés, itt is. Tartt kitűnően keveri az idősíkokat, szinte minden szereplőnek, helyszínnek megvan a maga külön ideje. A Barbour-ház „zsúfolt, bonyult, szertartásos” világa, ahol minden perc meg van szervezve, éles ellentétben áll Hobie meleg és nyugodt világával, ahol „a teafoltok és dohány sötétbarna tónusai között minden óra mást mutat, és az idő valójában nem a szabványos mértékkel mérhetően múlik”. New York világa , amely mintha mindig esőben, hidegben lenne ábrázolva éles ellentétben áll Las Vegas forró sivatagával, a tikkasztó, fullasztó örök nyárral. (Érdekes azonban, hogy nem ez utóbbi a pozitív…) Mindkettőnek ellentéte Boris kaotikus világa, amely forgószél módjára ragadja, majd dobja el Theót egy-egy találkozás alkalmával.

Mint az elején írtam, Donna Tartt regényéről nagyon nehéz beszélni… De így az év vége felé ki merem jelenteni, hogy a legjobb könyv, amit idén olvastam. Egy nagyon jellemző idézettel zárom: „Honnan tudjuk, mi a helyes? Minden pszichológus, minden pályaválasztási tanácsadó, minden Disney-hercegnő tudja a választ: „Légy önmagad.” „Hallgass a szívedre.” De […] mi van, ha valakinek történetesen olyan szív jutott, amelyben nem lehet megbízni?… Mi van, ha téged a szíved valami kifürkészhetetlen okból, szántszándékkal és elmondhatatlanul tündöklő felhőben elsodor az egészségtől, háziasságtól, polgári felelősségérzettől és erős társas kapcsolatoktól meg a többi engedelmesen betartott mindennapi erénytől, egyenesen a rombolás, önfelemésztés, katasztrófa gyönyörű lobogása felé? Igaza van Kitsey-nek? Ha legbensőbb éned dala a máglya felé csalogat, jobb nem hallgatni rá? Bedugni a füledet? Semmibe venni a megátalkodott tündöklést, amelyet szíved üvöltve követel?”


Vidd hírét!