Jane Corry: A férjem felesége

Írta : Jane Corry
Eredeti cím : My Husband’s Wife
Eredeti kiadás : 2016
Magyar cím : A férjem felesége
Fordította : Borbély Judit Bernadett
Kiadó : 21. Század Kiadó
Recenzált kiadás éve : 2017
Terjedelme (oldalszám) : 427
90
Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  

A férjem felesége Jane Corry debütáló regénye, így nem mentes némi botladozástól, viszont egészében véve nagyon is kedvemre való olvasmány. A pszichológiai thriller kategóriába sorolható történetet két szereplő, Lily és Carla szemszögéből ismerjük meg. A regény sodrása lassú, az izgalom igazából csak a végén jön, a csattanó előtt be kell érjük a készülődés nem túl erős feszültségével. Annál ütősebb viszont a csattanó, hiszen a szerző meglehetősen váratlan fordulattal zárja le a történéseket.


A regény egyébként a modern emberi kapcsolatokat boncolgatja. A másik élete, gondolatai és cselekedetei, akivel rokoni, házastársi, baráti vagy éppen csak laza szomszédi viszonyban vagyok – vagy azt képzelem –, hogyan befolyásolja az én életemet. Hogyan építem fel önmagam a mások tükréből ellesett képekből, és hogyan színezem ki a magam értékrendjének csipkéivel. Hogyan fogadok el teljes képtelenségeket örök igazságként, csak mert az anyám mondja, és hogyan fordítok hátat a magam igazságainak, csak mert… kényelmesebb.

A szerelmek mindig jól kezdődnek, az ember boldog és azt hiszi, örökké tart. Az apró repedéseket, amik óhatatlanul megjelennek, sietünk betömni – akár egy-két ártatlan hazugsággal is. Jane Corry szerint itt kezdődik az “utazás”, az, amitől élet lesz az élet, és ami az embert végül arra kényszeríti, hogy a másik ellen védje önmagát. (Lehet, hogy olyan sok repedésen folyunk bele a másikban, hogy egy idő után túltengünk benne…) Mindenesetre én nem sok olyan kapcsolatot ismerek, amelyik ne lenne egyúttal valamiféle harctér is, ahol a küzdő felek nem is győzni akarnak mindenáron, csak egyszerűen részt venni tovább is abban a kibírhatatlan és fárasztó csatában, amiről már rég nem tudják, miért is indították. Azt hiszem, a titokzatoskodó Lily és a művészhez méltóan életképtelen Ed is ilyen nyugodt tempóban végigkarmolásznák egymást méla unalomban az életen, ha nem lennének körülöttük mások is. De hát vannak: a két életképtelenség határán lébecoló házastárs meglehetősen zárt világába még mindig beférkőzik a szomszéd nő a kislányával, Carlával, és Lily ügyfele, Joe.

Spoilerveszély nélkül nem tudnék beszélni a további bonyodalmakról. Elégedjünk meg annyival, hogy a hazugságok sikeresen tömítik el a réseket: nem látszik semmi, különösen, ha az ember még a látszatra is vigyáz. De a felszín alatt valahogy kiüresednek a dolgok, és egyszer csak az egész szilánkosra bomlik, vagy beomlik és maga alá temet. Mindenki átélte már. Csak hab a tortán, miféle egyéni kanyarokkal fűszerezzük az Utat, milyen embereket veszünk fel járművünkre, miket és hogyan hazudunk másoknak és magunknak… Végül is: ami nem öl meg, az megerősít. Ha pedig már megölt… nem igazán tudjuk kideríteni, hol túloztuk el a dolgot. De akkor már mindegy is. Mint Ednek…

A regény gyenge pontjának érzem a néhol felesleges kitérőket, illetve valamiféle következetlenséget a szereplők felépítésében, amitől azok kísértetszerűen halvány körvonalakkal rendelkeznek, és kevéssé szerethetőek. Az egész persze a való életre akar hasonlítani, ahol az emberek távolról sem tökéletesek.


Vidd hírét!
  •  
  •  
  •