A Harry Hole-sorozat tizedik kötetéről azt írtam, talán az okozta a legnagyobb csalódást számomra, hogy minden híreszteléssel ellentétben, és az előző kötet, a Kísértet zárójelenete felkínálta lehetőség dacára Nesbø úgy döntött, nem iktatja ki kedvenc nyomozóját. Nem mintha bármi bajom is lenne Harry Hole személyével, de akkor úgy éreztem, hogy a sorozat tíz regényében Nesbø az utolsó bőrt is lehúzta karakteréről. Továbbá azt is gondoltam, nehéz lenne túlszárnyalni a két legutolsó – igencsak ütősre sikerült – regénye színvonalát is, azoknál gyengébbet pedig kár volna írni. Ezzel most is így vagyok, ugyanakkor a Police végén egyértelmű volt: a norvég szerző nemcsak a kiskaput hagyta nyitva a folytatáshoz, hanem kitárta a nagykaput is, így nem az volt a kérdés, hogy folytatódik-e a balhés nyomozó története, hanem az, hogy mikor.
Az azóta eltelt közel négy év elég hosszú volt ahhoz, hogy hiányozzon Harry Hole. Bármennyire is az az érzésem, hogy a skandináv krimi műfaja kissé kifulladt az utóbbi években, és bármennyire is nem éreztem késztetést újabb és újabb kétséges színvonalú regények elolvasására, hazudnék, ha azt mondanám, hogy a tizenegyedik Hole-regény megjelenésének híre hidegen hagyott. Az első elvárásom hamar teljesült: Nesbø lendületét egyáltalán nem törte meg ez a néhány év – különösen, hogy közben megjelent három másik, a sorozattól független könyve –, és a Szomjúságban ugyanazon a színvonalon folytatja, ami legjobb regényeit idézi. Persze néhány dolog megváltozott, de nem feltétlenül negatív értelemben. Leginkább Harry karakterén érzékelhető a változás: érzelmesebb lett, boldog családi életet él Rakellel és annak fiával, Oleggel, magánélete minden korábbinál nagyobb rendben van, és többé-kevésbé sikerült belső démonain is felülkerekedni – bár álmában még kísértik régi ügyei. Látszólag nem hiányzik számára a nyomozói munka, beéri azzal, hogy a rendőrtiszti főiskola tanáraként nem szakad el teljesen a szakmájától. Hogy mégis mekkora űr van az életében, azzal akkor szembesül, amikor újra beleveti magát a nyomozásba. Bár az áldozataival a Tinderen ismerkedő, majd őket brutálisan meggyilkoló sorozatgyilkos ügyébe zsarolással rángatja bele Mikael Bellman rendőrfőkapitány – akitől, az igazságügyi miniszteri tisztség várományosaként, gyors eredményeket vár a közvélemény –, Harry szinte még magának sem vallja be, hogy igazából nem ezért vesz részt az ügy felderítésében. Egyrészt hiányoznak számára a régi izgalmak, másrészt a feltételezett elkövető régi ismerőse, aki pár éve kicsusszant a markából. Így hát a megszokott lendülettel kezd újra nyomozni – saját kis nyomozócsoportot szervezve a rendőrség beleegyezésével –, bár azzal tisztában van, hogy nagyon sokat kockáztat ezzel a döntésével.
A Szomjúságban talán az a legfurcsább – bár ez már a Police esetében is így volt –, hogy a regény egyharmadáig olyan mintha nem is Harry Hole-regényt olvasnánk, hiszen ő maga egészen addig egyáltalán nem bukkan fel szereplőként. A rendőrség gyilkossági csoportját Harry korábbi kolléganője, a fiatal Katrine Bratt vezeti, ő nyomoz a vámpiristaként emlegetett sorozatgyilkos után. Akivel egy korábbi regényben már találkozhattunk – ott akkor ez a szál olyannyira nyitva maradt, hogy szinte borítékolható volt a folytatás. Bár a Harry Hole-sorozat regényei tele vannak a korábbi részekre való visszautalásokkal és az előző kötetekből ismert szereplőkkel, talán ennyire közvetlen kapcsolat korábbi sztorikkal még sosem volt. Persze azt már megszokhattuk, hogy Nesbønél azért nem ennyire egyszerű a dolog, ő azért néhány csavarral gondoskodik arról, hogy ne a legkézenfekvőbb megoldást kínálja az olvasó számára, még ha ennek az is az ára, hogy némiképp túlírja a történeteit és elbonyolítja az ügyeket.
A Szomjúság alapvetően egy jól megírt Hole-regény, amiben talán minden benne van, amit Nesbøtől elvár az olvasó. Harry karaktere akkor is rendben van, amikor nem feltétlenül a rosszfiút játssza – igaz, egy nehéz pillanatában kedvenc „barátjával”, bizonyos Jim Beannel itt is van egy nem túl jól sikerült találkozója –, a többi jól ismert szereplő szintén hozza a formáját, az újabb szereplők között pedig van egy-két ígéretes, akikkel feltehetően még találkozunk a későbbiekben. Az erőszakos, véres jelenetek és az izgalmas történetvezetés mellől a szerző finom, intelligens humora sem hiányozhat, mint ahogy a megszokott zenei adalékokat is megkapjuk a megfelelő helyeken. A szórakoztatás mellett pedig a szerző arra is figyel, hogy aktuális társadalmi kérdésekre hívja fel a figyelmet – ha nem is feltétlenül ezeken van a legnagyobb hangsúly. Alapvetően a sztori is rendben van, bár nagy meglepetést nem tud vele okozni, sőt adott ponton eléggé kiszámítható. Persze, amikor Nesbø a tőle megszokott módon – nem sokkal a regény vége előtt – részletesen kifejti az indítékokat és az elkövetés módját, árnyalja azt a képet, ami az olvasóban kirajzolódik saját sejtései alapján. De ettől még talán a történet a regény leggyengébb láncszeme.
A végére pedig két dolog: egyrészt a Szomjúságot igazából úgy érdemes elolvasni, hogyha az ember a sorozat előző kötetét is olvasta (ahhoz meg talán nem árt elolvasni a Kísértetet sem). Másrészt a végkifejlet alapján minden bizonnyal ennek is lesz folytatása, és az olvasó még legalább egyszer kézbe veheti Harry Hole-történetét. Abban szinte biztos vagyok, hogy nagyon sok újdonsággal nem fog előrukkolni a szerző – egyszerűen nem látom, hogy ezt a keretet hogyan lehetne ennél jobban tágítani és ezt a színvonalat számottevően felülmúlni –, de ha azt nyújtja az olvasóknak, amit az utóbbi három Hole-regényével nyújtott, bőven elég lesz ahhoz, hogy ne csak a rajongói számára legyen egy újabb kötelező olvasmány. Nagy erénye Nesbønek, hogy nagyon jól ráérez, mi kell az olvasóknak, és regényei összképe végül mindig képes elfedni és feledtetni az apróbb hiányosságokat és hibákat.