Különleges egységként hat Karafiáth Orsolya könyvében a téma, a szerkezet, a nézőpont és a nyelv. A téma a függés, első sorban az alkoholfüggőség, amit novellafüzérként is értelmezhető laza szerkezetű regénybe foglal a szerző. A fejezetekként értékelhető novellák egy családtörténetet vázolnak fel, váltakozva Kisanna és a már szintén alkoholista felnőtt Anna nézőpontjából. A nézőpont tehát szubjektív, de megosztott, sőt – bár elméletileg ugyanaz a személy meséli a történeteket – két egymásnak ellentmondó nézőpontról is beszélhetünk.
Kisanna körül csupa függő felnőtt van, és a történeteken keresztülbukdácsolva leginkább azt látjuk, hogyan nő (vagy inkább csökik?) bele lassan ez a kislány az ismerős világba, hogyan vállalja egyre jobban annak fura, önpusztító, lélekölő szabályait, hogyan fogy el belőle az a számára érthetetlen irigység, amivel a szánalmas, de egészségesen kötődő többi gyerek életét szemlélte valaha. A gyerek ösztönösen szereti a családtagjait, tehát megtalálja önmagában a felmentést is, nem beszélve arról, hogy ezt a világot tudva otthonának, természetesnek és normálisnak tartja, ahogy működik: a monoton életvitelt, és a pszicho game-ekbe merevedett felnőtteket, akik egymáson kérik számon saját mulasztásaikat. Ugyanakkor csodálatosan kompenzál: kamaszkorára már tökéletesen tudja, hogy az “igazi anyja” csak az ő fejében létezik, azzal, aki mellette van “nem tud mit kezdeni”, és már nem is akar.
A felnőtt Anna természetesen szintén alkoholproblémákkal küzd, de (ha lehet ilyent mondani egy alkoholbetegről) lelkileg és érzelmileg érettebb, mint felmenői, akiknek történetében megedződött. Ennek köszönhetően viszonylagos egyensúlyt tud tartani az életében, sőt azt sem zárja ki, hogy egyszer csak gyógyultnak tudhatja majd magát. A hullámvölgyek és magaslatok között ingadozva új alapokat keres, ennek ellenére talán nem lehet azon csodálkozni, hogy a regény nem hoz semmiféle megoldást, feloldozást. Tulajdonképpen még csak el sem merül igazán az alkoholbeteg lelkivilágában – de hát hogyan is tehetné, mikor a nézőpont az alkoholistáé, az pedig azért iszik, hogy saját lelkivilága szörnyeitől szabaduljon? Inkább egy-egy jellemző történet segítségével világít rá ennek az életformának a fonákságaira, a kiszolgáltatott gyermek érzéseire, a felnőttek önigazolására, visszakanyarodva egészen annak a nagymamának a sorsához, aki először vált függővé az élet szörnyű terhei alatt.
És hogy mi az egész mű apropója? Nyilván a tönkrement életek, kisiklott kapcsolatok ábrázolása, a ki sem alakult szeretet-kötelékek és egyéniségek elsiratása, de ezen is túlmenően annak a döbbenetes ténynek a tudatosítása, hogy ebben a párhuzamos világban mindez behelyettesíthető. Ahogy a hajósokat csábítja a szirén éneke, és azok tengerbe vetik magukat, nem törődve azzal, hogy meghalnak, úgy csábítja a függőket a függést okozó szer. Nem csak alkoholisták. Az önpusztításnak számos módja van, és az igazi függő talán nem is törődik vele, “miért búg neki az aktuális szirén.” A fogyasztás “saját nagyszerűségéhez szegezi, és lehetővé teszi, hogy ne vegyen tudomást a realitásról.” Egy olyan országban, ahol a lakosságnak olyan nagy százaléka függő, szomorú aktualitása van a könyvnek.