Kováts Judit: Hazátlanok (Magvető, 2019)

Kováts Judit: Hazátlanok

Írta : Kováts Judit
Eredeti cím : Hazátlanok
Eredeti kiadás : 2019
Kiadó : Magvető Kiadó
Recenzált kiadás éve : 2019
Terjedelme (oldalszám) : 403
100
Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  

Kováts Judit regényei jelenkorunk történéseit dolgozzák fel, olyan témákat, amelyek időbeli közelségük és személyes érintettségük miatt nagyon kényesek és fájdalmasak. De épp ezért megkerülhetetlenek. Személyes katarzissal és általános tanulsággal egyaránt szolgálni tudnak, hogy a történelmünk során eddig soha nem tapasztalt „jómód”, a mai életformánk ne váljék önzéssé, a másik embert eltaposó érdektelenséggé. Nemcsak a könyveit, az írónő személyiségét is nagyon kedvelem: vele készült interjúkat, könyvbemutatókat néztem meg, és ugyanolyan jó őt hallgatni, mint olvasni. Nemcsak tudása, hanem hozzáállása is mintaszerű: ahogyan az emlékezés fontosságáról, a források kezeléséről, a történelemszemléletről, az alkotás folyamatáról, a szereplők megszületéséről beszél.


Kováts Judit Hazátlanok című regénye immár a harmadik a sorban a Megtagadva (2012) és az Elszakítva (2015) után. Az első háborús „asszonyregény”, a második a felvidéki magyarság sorsát mutatja be a második világháború alatt és után (recenziója itt olvasható), a legfrissebb pedig kiegészítése, folytatása a másodiknak, ugyanis a felvidéki németek kálváriáját mutatja be a második világháború végén és az azt követő kitelepítések során. 

1945. május 9. Véget ért a második világháború. De nem mindenkinek jött el a békeidő. A felvidéki németeket épp úgy sújtották a Benes-dekrétumok, mint a magyarokat: előbb saját országukban, szülőföldükön lettek nemkívánatos polgárok, majd Németországba toloncolták őket, ahol „hátizsákos cigányoknak”, a vaddisznók és a krumplibogár mellett a harmadik istencsapásának tekintették őket. Ők voltak a „másodosztályú németek”: a náci Szlovákiában átnevelésre szoruló „nem igazi” németek, a németországi deportálás után az őslakosság számára sem „igazi németek”. Pedig csak egy dologban voltak bűnösek: a soknemzetiségű vidékekre jellemző toleranciában, abban, hogy ha „egy mondatot németül kezdtek, magyarul folytatták és szlovákul fejeztek be.”

Ennek a népcsoportnak tagja Lilli Hartmann, a regény főszereplője is. A cselekmény kezdetén 1944-ben vagyunk, Lilli harmadikos gimnazista, azaz 17 éves. A végén 23 éves és a két dátum között a pokol. Illetve nem az, sajnos, hanem a valóság, a hétköznapi történelem. A partizánharcok elől a német gyerekeket, köztük Lillit, elmenekítik. Ez nagyon rossz élmény számukra, hiszen sokan most először utaznak el a szüleik nélkül, és bizony élelemben is nagy a szűkölködés. De legalább ott a remény, hogy ha véget ér a háború, jobb lesz és újra hazamehetnek. A gyerekek nem is élik meg nagy tragédiaként, ahogy Lilli fogalmaz, ha „nem hiányoznának a szlovák és magyar diákok, akár iskolai kiránduláson is képzelhetnénk magunkat.” A fiatalok természetes túlélési ösztönével igyekeznek elviselhetőbbé tenni ezt a kényszervakációt, az éhezést, a bombázásokat, a szörnyűségeket. Ám a háború befejezése nekik nem a felszabadulást hozza el, hanem a kálvária folytatását. Lilli ismét együtt lehet családjával, de a Benes-dekrétum kihirdetése után, mely szerint Csehszlovákia kizárólag a cseheké és a szlovákoké, kitagadottakká, hazátlanokká válnak. Mivel a csehszlovák vezetőségnek nincs mit kezdenie egy ekkora tömeggel („semmisnek” nyilvánították őket ugyan, de fizikai valóságukban igenis léteztek), a volt zsidó koncentrációs táborokba zárják őket. Lilli édesanyjával, nagyanyjával és várandós nővérével Novákyba kerül, ahonnan több mint egy év után Németországba deportálják őket. Abba az agyonbombázott, éhező Németországba, amely saját lakosait sem képes eltartani. A német vidék előzőleg már befogadta a nagyvárások kibombázott nincstelenjeit (1000 lakosra olykor 600 menekült is jutott), a kitelepítetteket képtelen. Ezért ott is a volt zsidó lágerekbe költöztetik őket. Lilliék Blaumenstadtba kerülnek, ez a dachaui központi láger egyik altábora. Nem foglyok, nem kell kényszermunkára menniük, „csak” a körülményeik rabjai. Nincs élelem, nincs munka, orvosi ellátásról, iskoláról álmodni sem mernek. Németország lakosait öt kategóriába osztják, a kitelepítettek az ötödik kategóriába kerülnek: 1000 kalória a napi fejadag. Ez annyi, hogy éhen halni nem lehet, csak folyton éhezni. Nagyon hosszú az az idő, amíg ebből a helyzetből Németország mint ország, illetve az emberek mint egyének ki tudnak vergődni. 

Lilli Hartmann átlagos szereplő, ugyanakkor átlagon felüli hős. Az írónő szándékosan építette fel így: bátor, hősies, feltalálja magát, a legnehezebb helyzetekben bizonyul nagyon erősnek, ugyanakkor hétköznapian gyarló. Ő az, aki végigkíséri nővére haldoklását és gondozza annak csecsemőjét, de megeszi titokban a csokoládét, mert képtelen ellenállni a csábításnak. Ő az, aki profikat megszégyenítően „organizál” (vagyis csoportos élelmiszerlopásokat szervez) és feketepiacozik, de bepisil félelmében, amikor megverik az ellenséges suhancok. Állandóan szerelmes, mint egy igazi kamaszlány, és végül egy „lágerszerelem” segítségével képes belépni az új, talán jobb világba. Igazi mai modern női hős: olyan csapások érik, amelyekből egy is sok lenne egy átlagos életben, mégis helytáll, női életvédő ösztönnel óv gyermeket, családot, reményt. Bár a sok fájdalom nem múlik el nyomtalanul (ennek jelképe a zöld hátizsák, amely a könyvborítón is megjelenik), képes a továbblépésre. Ezért is mondta Kováts Judit erről a regényéről, hogy mindenek ellenére optimista, és erre utal a választott mottó is: „A Múlt elesett hatalmunkból, de a Jövendőnek urai vagyunk. (Széchenyi).”

Kováts Judit szerint jobban meg lehet ismerni a történelmet a visszaemlékezésekből, különböző forrásanyagokból, mint a történelemkönyvekből, szakcikkekből. Talán ezért formálta Lilli Hartmann történetét „oral history”-, azaz élőbeszédszerűvé. A töredezett, látszólag befejezetlen mondatok, amelyek követik a főhős érzelmeinek hullámzását, kitűnően alátámasztják a történetet. Folytonosan fenntartják a feszültséget, bevonnak a cselekménybe. Nincs olyan ember, aki életében legalább egyszer ne lett volna kiszolgáltatott helyzetben. Nincs az az olvasó, aki ezáltal ne tudná átérezni a feje fölött döntő politikai hatalmaknak kiszolgáltatott közember szenvedését. Akár a „ma rajta, holnap rajtam” közmondás alapján is.

A szerző: Kováts Judit (fotó: Csutkai Csaba; fotó forrása: a szerző Facebook-oldala)
A szerző: Kováts Judit (fotó: Csutkai Csaba; fotó forrása: a szerző Facebook-oldala)

Azért jó, hogy köztünk is élnek írók, mert így nem csak egyoldalú a kommunikáció, hanem beszélgetni is lehet. Nem áll fenn az az adomabeli helyzet, mely szerint annak idején Arany János, mikor elolvasott egy „a költő azt akarta mondani…” kezdetű mondatot, sóhajtva rálegyintett: „Akarta a fene…” Mit is „akar” tehát Kováts Judit a regényeivel üzenni? Hogy ezekre az eseményekre emlékezni sokszor nagyon nehéz, mert nagyon fájdalmas, mégis emlékezni kell. Theodor W. Adorno gondolatára utalva, mely szerint az emlékezet egyetlen hiteles formája a művészet, Kováts Judit különböző ún. „fehér foltokat” szüntet meg a jelenkor történelméből. Mert én most már soha nem fogom elfelejteni, hogy 12 450 000 németet űztek el otthonaikból a második világháború után; hogy megkülönböztetésük hasonló volt a zsidókéhoz karszalaggal, tiltásokkal (nem járhattak például a járdán); hogy 1945. június 18-án 265 civilt mészároltak le szlovák milicisták (a legfiatalabb nyolc hónapos, a legidősebb hetven éves volt). Mert elfelejteni nem szabad a múltat, tanulni kell belőle!


Vidd hírét!
  •  
  •  
  •