Seres László: Láger sztornó (Scolar, 2022)

Seres László: Láger sztornó

Írta : Seres László
Eredeti cím : Láger sztornó
Eredeti kiadás : 2022
Kiadó : Scolar Kiadó
Recenzált kiadás éve : 2022
Terjedelme (oldalszám) : 184
92
Vidd hírét!
  •  
  •  

Seres László kisregénye igazi különlegesség azon művek igencsak széles palettáján, amelyek Auschwitz és a zsidó holokauszt kapcsán születtek. Az olvasó ezúttal ugyanis nem egy visszaemlékezést tart a kezében, amelyet valamelyik túlélőt faggatva alkotott meg a szerző (aki nem utazik vissza az időbe, hogy újra és újra elmeséltesse főhősével a régen átélt borzalmakat), hanem ennél sokkal közelebb jön, pontosabban Auschwitzot hozza közel az olvasóhoz, egészen szokatlan módon.


A regény főhőse András, egy középkorú, depresszióra hajlamos férfi, aki egyrészt tudatosan, másrészt kissé látomásszerűen keresi mindazokat a válaszokat, amelyekre még a kérdések is csak nagyon töredezetten születtek meg az idők során mindazzal kapcsolatban, amit Auschwitz jelenthet. Hogy mindezeknek a saját tempójában, hitelesen utána járhasson, bezáratja magát (egész pontosan belopja magát) az éppen felújítás előtt álló hírhedt haláltáborba. A kép elég bizarr, nem vagyunk hozzászokva, hogy úgy olvassunk Auschwitzról, hogy valaki önként vállalja a rabságot, laptoppal szaladgálva a barakkok között, reggelenként kávét fogyasztva az automatából, miközben zavaros telefonhívásokat bonyolít le demenciával küszködő édesanyjával. Ahhoz sem vagyunk hozzászokva, hogy a jelenkori élet eseményei, társadalmi és politikai rendszerei, technológiai és kommunikációs eszközei szerepeljenek egy Auschwitzzal kapcsolatos mű lapjain, ráadásul egy lakatlan, zár alá vett térben egy instabil, mégis eltökélt férfi jelenléte sem igazán szokványos, főleg akkor, ha időközben egy egykori toronyőr is felbukkan, már agg öregemberként, és nehéz eldönteni, hogy kit illet meg a számonkérés joga. Lineárisan tekintve az történik ugyanis, hogy egy férfi szándékosan egyedül marad a tábor zárt területén, miután a felújítás megkezdése előtt az utolsó turista is elhagyja a tábort. Ezt követően elhelyezkedik az egyik barakkban, és kezdetét veszi egy külső-belső utazás – az események itt el is veszítik linearitásukat –, és aminek a sejthető, részben kimondott célja az, hogy választ keressen arra a kérdésre, hogy melyek Auschwitz nyomai a mában? Mert azt ugye tudjuk, mivel számtalan könyv, cikk, elbeszélés, riport beszél arról, hogy mi volt akkor. De arról szinte senki sem beszél, hogy ez az „akkor” hogyan hat arra, ami most van. A szerző ugyan csak részben azonosul az általa megalkotott Andrással, az ő személyében mégis nagyon személyes és mélyről fakadó kérdések jönnek elő, már-már a kutatás, a felkutatás vágyával, hogy egyszer és mindenkorra társadalmi, világi, kollektív tudati és erkölcsi szinten letisztázott legyen, hogy hogyan is állunk mi ma, a huszonegyedik században mindazzal, amit Auschwitz jelképez. Az, ahogyan András találkozik önmagával, a félelmeivel, a szorongásaival, az elhallgatott zsidóságával, a depressziójával, végül pedig egy idős vádlottal is, magában foglalja mindazt, amit magunktól a jelenben jó lenne megkérdezni: hogy állunk a népirtás, az önbecsapás, a hazugság, a terror, a háború kérdésével? Olyan ez, mintha a főhős minden jelenkori világpolitikai és társadalmi kérdését Auschwitz szemszögéből, egy szűrőn keresztül nézné, és választ keresne arra, hogy mit értettünk meg és mit tanultunk a történtekből, és talán ami ennél is fontosabb: mit tettünk, teszünk másképp, mint akkor.

A regény hangvétele összetett, egyfajta depresszív hangulat jellemzi, amelyet ironikus, vádló, reménykedő színezetek szőnek át. Nehéz megfogalmazni, hogy lelki szinten mi az, ami valójában zajlik ebben a magányos férfiban, aki az egész emberiség felé egyetlen felkiáltásban fogalmazza meg a legmegfelelőbb hozzáállást Auschwitzhoz: soha többé! Ezzel egy időben azonban ki is fejti, hogy ez nem igazán sikerül az emberiségnek, hiszen nem tűnt el a kegyetlenség a világból, és ezen az sem változtat, hogy nem beszélünk róla. Mert bár fizikailag sok mindent túl lehet élni, a lélekbe történt törések nyomot hagynak. Ennek talán a legjobban megfelelő analógiája Andrásnak édesanyjával való kapcsolata, amikor a fiú kifejti, „anya, én a te lágeredben éltem”. Ez a láger pedig az elhallgatás, a titkosítás, a fásultság, a hárítás lágere, ahol nincs tere annak, hogy felfedjük az igazságot, és kezdjünk vele valamit, ezáltal pedig változást idézhessünk elő a jövőben. A leírt sorok között erősen érezhető a vád és a csalódottság is, és talán annak a kétségbeejtő gondolatnak az árnyéka is felsejlik, ami azt kérdezi, vajon nem az Ember halt-e meg Auschwitzban. Seres László több ízben is élénken bírálja az emberiség egyik legnagyobb kegyetlenséggel véghezvitt népirtását, de sok más szerzővel ellentétben ő nem tekinti lezártnak Auschwitz történéseit. Ha figyelembe vesszük, hogy a szerző újságíró, és ismerjük a nézeteit a társadalmi és politikai kérdésekben, nem meglepő, hogy egy ilyen művet tartunk a kezünkben. Seres László élesen bírál minden embertelen, korlátozó, diktatórikus és kegyetlen rendszert, olykor ironikusan és keserűséggel véve tudomásul, hogy az emberiség semmit sem tanul a hibáiból.

Érdemes a regény címén is elgondolkodni kicsit; a sztornó szó megszüntetést jelent, ez pontosan az ellentéte annak, amit az író szándékozik tenni a lágerben történtekkel. Ugyanakkor úgy is értelmezhető, hogy azt sugallja: ki kell szabadítani a képzeletbeli lágerből mindazokat a tabusított, elbagatellizált eseményeket, amelyek gátolják a következő generáció szabad, szorongásmentes életét.

Seres László újságíró, publicista, hírszerkesztő, az Azonnali vendégszerzője, saját blogja pedig Az individualista, ahol aktívan cikkezik a jelenkori eseményekről; a szólásszabadság és az emberi szabadság szószólója. Elmondása szerint a Láger sztornó egy sok éves terv eredménye, a benne előtérbe kerülő kérdések fokozatosan végigkísérték az életét. Ő maga is zsidó származású, így érintettsége nem vitatható, regényének egyedisége mégis kiemelkedő, mert szinte provokatív módon tart tükröt a társadalmunknak, kiemelve az egyén felelősségét. Auschwitz fogalmának a jelenre való kiterjesztése nemcsak újszerű, de szükségszerű is, hiszen olyan dolgokat tár fel, amelyekről tévesen hittük, hogy elmúltak. A könyv érdekes, elgondolkodtató, a turisztikai látványossággá változott holokauszt, mint színhely fizikailag és szellemileg is visszaváltozik azzá, ami: a halál színterévé. Ezt pedig az a tény sem változtatja meg, hogy voltak, akik túlélték – ellenkezőleg, nyomatékosítja. A mű terjedelmileg ugyan nem nagy, mondanivalója azonban annál több van, ezek közül a többször ismételt felkiáltás hatol a legmélyebbre: soha többé!


Vidd hírét!
  •  
  •