Josef Karika: Félelem (Animus, 2022)

Jozef Karika: Félelem

Írta : Jozef Karika
Eredeti cím : Strach
Eredeti kiadás : 2014
Magyar cím : Félelem
Fordította : Böszörményi Péter
Kiadó : Animus Kiadó
Recenzált kiadás éve : 2022
Terjedelme (oldalszám) : 359
100
Vidd hírét!
  •  
  •  

Jozef Karika első regényével, A hasadékkal azonnali szimpátiát ébresztett bennem. Lelkesen fogadtam új történetét, a kíváncsiság és a csalódástól való félelem egyszerre uralkodott az érzelmeim közt. Maga a könyv valahogy ideálisra sikerült: a vastagsága és formátuma tartalmat ígér, a borítója újra meg újra magára vonja a figyelmet. A novemberi vastag ködös időben hasonló kép fogadott, amikor kinéztem az ablakon, ezért úgy éreztem, hogy olvasmányomra találtam.

Vannak azok a regények, amelyek esetén időbe telik megértenünk, hol játszódik a cselekmény, kik a szereplők, és egyáltalán miféle világba csöppentünk. A Félelem pont nem ilyen, nagyszerű írói trükk, hogy a főszereplővel együtt érkezünk meg a cselekmény helyszínére, vele együtt járjuk be a környéket, fokozatosan ismerjük meg a többi szereplőt. A Csebrád hegy alján vagyunk, Kistátra nevű lakónegyedben, 2012 februárjában. Érdemesnek tartom megemlíteni, hogy mekkora segítséget jelent, hogy a szlovákiai földrajzi nevek egységesen magyar nyelven szerepelnek, ennek köszönhetően sokkal gördülékenyebben megy az olvasás, ugyanakkor szinte fizikai közelségbe kerülünk ezekhez. Nem távoli, elvont helyszínek, valósággal a közeli szomszédságban vannak. A tájékozódási képesség elvesztése, az ismerős táj idegenné válása olyasmi, amivel amúgyis meg kell majd küzdeni a szöveg során. Ebben a környezetben, a farkasordító hidegben kell megküzdenie a főszereplőnek és három gyerekkori barátjának a saját démonaival, de valami ennél sokkal erőteljesebbel is. A mesterfokon végzett elfojtás és tagadás időszaka lejárt, de az emlékezés nem hozza el a remélt feloldozást, a beszámíthatóságot pedig csak a bizonytalansággal lehet megőrizni. A szerző pszichológiai tankönybe illően ábrázolja, hogy elménk képes arra, hogy egyfajta jótékony ködbe burkolózzon, annak érdekében, hogy a trauma, fájdalom vagy éppen a rettenet elveszítse éles, sértő kontúrját, az észlelés pedig pedig megpróbálja befoltozni a józan ész repedéseit.

A fokozatosság a regény egészére jellemző, akárhányszor valami mély és jelentőségteljes információra bukkanunk, tudomásul kell vennünk, hogy az a nagy egésznek csupán egy részlete, egy szeglete. A szerző mintha csalit húzna az orrunk előtt, újabb érdekesség ígéretével kecsegtet. A módszer működik, figyelmesen követjük a történetet, többet és többet akarunk. Ennek ellenére nem mondanám, hogy az olvasás egyenletesen történt. Nehéz megfogalmazni, de olyasmi, mintha adagolni kellett volna. Bizonyos napokon nagyobb falat, máskor csupán néhány oldal. Ez a jelenség a napszakok váltakozásával is igencsak különbözött. Napközben könnyű volt olvasni, olyankor egyszerűen meg tudtam győzni magam, hogy misztikus thrillerhez és a címéhez képest nem is olyan félelmetes. Ez a kijelentésem már nem állta meg a helyét a sötétség beálltával, az éjszakának  ugye megvan a maga logikája.

A logikánk  köddé válik, amint a félelem bekúszik a bőrünk alá is. A cím értelmet és jogosultságot nyer, sosem merészelnénk olcsó kísértetsztorinak titulálni. Pedig ha logikusan végiggondoljuk (foggal körömmel ragaszkodunk a logikánkhoz és ahhoz, hogy a racionalitás talaján maradjunk, nemde?), az alapötlet sem túl eredeti, sem rendkívüli. A legzordabb teleken gyerekek tűnnek el egy erdős hegyvidéken. Mégis borzolódik a szőr a karunkon, kitágul a pupillánk és emelkedett pulzussal olvasunk tovább. Hogyan és miért? Tulajdonképpen a szerző zsenialitása az egyetlen válasz. Egyrészt első szám első személyben ír, tehát a főszereplő prizmáján keresztül látunk, hallunk és érzékelünk mindent. Ezen kívül nagyszerűen bánik a szavakkal. A szöveg részletgazdag, minden érzékelési területet érint (látás, hallás, szaglás, érintés, ízlelés): zöld köd, a hóban szanaszét szórt nyomok ezrei, ezernyi fémhengerként dübörgő robaj, szárazon csillámló hó, a fagyos levegő acélíze. Szóhasználatával eléri, hogy nagyonis jelen legyünk a szövegben. „A köd sűrűsödik, ragacsos csomókban kúszik felénk a fagyott tó felett.” És fázunk, szó szerint fázunk, a regénybeli szibériai eredetű hidegfront, a maga mínusz harminc fokával ránk is hatással van, még akkor is, ha a fűtött, meleg szobánkban olvassuk. Szintén a szóhasználatnak köszönhető, hogy ennyire bele tudjuk élni magunkat a történetbe. A nyelvezet nem kimondottan igényes és magas színvonalú, a varázsa abban rejlik, hogy  megfelelő időben megfelelő szavakat használ. Tudom, hogy létezik az a felfogás, mely szerint a pokolba vezető út jelzőkkel van kikövezve. Jelen szöveg viszont szegény és lapos lenne nélkülük, így viszont nem tudjuk nem látni a történteket. El nem olvasottá sem tudjuk tenni, úgy érzem, hogy a jeges félelem még jó ideig elkísér, felerősödve a hideg időszakban. Szeretjük a telet, persze. A maga varázsával, csendjével és ünnepeivel. De tagadni nem tudjuk, hogy a tél kegyetlen is tud lenni. A mínusz harminctól szorongunk: hogyan fűtjük ki a lakást, mi lesz a nálunk kevésbé szerencsésekkel, hogyan fizetjük ki a számlát… és mi van, ha a mínusz harminc hatására nálunk is felébred az, aminek alva kellene maradnia?

Szeretettel ajánlom felnőtt olvasóknak, a thriller kedvelőinek és bárkinek, aki nyitott arra, hogy kissé kirántsák a talajt a lába alól. Azoknak, akik esetleg – hozzám hasonlóan – kölcsön tudják kérni éjszakára a gyerektől a katicás éjjeli lámpát.

Jozef Karika 1978. november 15-én született, az egyik legnépszerűbb kortárs szlovák szerző. Kísérleti és szépprózával is foglalkozik, számos kötete jelent meg. Magyarra lefordítva eddig A hasadék című kötetét olvashatjuk (Animus Kiadó, 2021), amelyből Szlovákia egyik legnagyobb kasszasikerű filmjét forgatták. Mindezek után türelmetlenül várom, hogy mit tartogat még számunkra ez a szerző. Egy kis szusszanásnyi időért viszont nem haragszom, hiszem pont tőle tudom, hogy „egyszerre csak egyvalamitől lehet halálra rémülni.”


Vidd hírét!
  •  
  •