2024. március 14-én vehette át a Kossuth-díjat Visky András József Attila-díjas író, dramaturg értékes dramaturgiai tevékenysége és írásművészete, valamint a Kitelepítés című regénye elismeréseként, illetve megrendülve értesülhettünk, hogy 2024. március 13-án Kolozsváron elhunyt Szilágyi István Kossuth- és József Attila-díjas erdélyi magyar író, a Helikon folyóirat alapító főszerkesztője. Eseményekben bővelkedett tehát a 2024. március 15-i ünnepi hétvége irodalmi szempontból is, az érzelmi skála mindkét végpontját megélhettük. Könyves oldal lévén, mi mással ünnepelhetnénk, emlékezhetnénk mint könyvekkel… Három regényt szeretnék kiemelni mementóul.
Az első az 1848/49-es forradalom és szabadságharc egyik nagy alakjának, Gábor Áronnak állít emléket. Sombori Sándor erdélyi magyar irodalomtörténész, dráma- és regényíró, műfordító az I. Ferenc József Tudományegyetem Bölcsészeti Karán szerzett diplomát 1943-ban. 1944-től középiskolai tanárként dolgozott, illetve a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színháznak volt dramaturgja hosszú ideig. 1998-ban bekövetkezett haláláig minden számottevő romániai magyar lapban publikált.
Gábor Áron című regénye először Bukarestben jelent meg 1957-ben, majd 1969-től több kiadásban is. A mű az ágyúöntő hős életét követi végig a csíksomlyói iskolás éveitől a ’48-as forradalomban való részvételéig. Képét kapjuk a szabadságharc egy köztudatban kevésbé ismert szeletének, a székelyföldi és ezen belül a háromszéki eseményeknek. Több valós történelmi személyiség alakja megjelenik, illetve azoknak az egyszerű székely atyafiaknak az emléke, akik harangjaikat, utolsó rézkanalukat, illetve két kezük fáradságos munkáját ajánlották fel az ágyúöntéshez.
A regény ifjúsági történelmi regényként van kategorizálva, de azt hiszem ennél sokkal több. Bár nyelvezete kissé romantikus az azóta más ízléshez szokott olvasó számára, de a körülményes leíró mondatok ugyanakkor mély lélekrajzokat, tépelődéseket takarnak. Méltatlanul háttérbe szorult kisregényről van tehát szó, amely érdekfeszítő cselekménye, jó karakterrajzai és a benne ábrázolt történelmi korszak miatt egyaránt olvasásra ajánlott.
A második regény Visky András Kitelepítés című műve, melyért az író 2023-ban már elnyerte a legjobb első prózakötetes írónak járó Margó-díjat. A könyvhöz mára már hatalmas számú külső és belső szempontú szöveg kapcsolódik: kritikák és recenziók születtek; szaklapok és általános tematikájú újságok méltatták, profi és sima „mezei” olvasók egyaránt véleményezték, de a szerzővel készített interjúk, könyvbemutatók, író-olvasó találkozók is próbáltak behatolni a mű világába. Az én olvasatomból, a nagyon sok rétegű megértés-kísérleteimből két szót akarok most csak kiemelni: megrendítő és kegyelemteljes.
A romániai kommunista diktatúra Visky Ferenc református lelkészt börtönre, családját pedig kényszermunkatáborra ítélte. Ez a család állt az édesanyából és hét gyermekéből (a legnagyobb 11, a legkisebb 2 éves volt), valamint az önkéntesen velük tartó nagynéniből. Nekik kellett túlélniük a testi és lelki gyötrelmeket az enyhén szólva is kietlen környezetben.
Visky regénye nem keresi az érzelmek szélsőséges felkorbácsolását, inkább azt mutatja meg, hogy lehetséges a poklot ép ésszel túlélni. Jelen esetben ez mély hittel és egy elrejtett Biblia segítségével történik. És Isten beláthatatlan kegyelmével. Visky András regényét talán ebből a szempontból érte a legtöbb negatív kritika: több olvasó Isten, egy ilyen, a borzalmakat is megengedő Isten létezését vonta kétségbe, valamint a benne való hitet elvakultságként nevezte meg. A történet mégsem válik hiteltelenné, hiszen az édesanya alakjában nekem pont az tetszett nagyon, hogy egy olyan erős hitű és tartású nő alakja rajzolódik ki, aki bármilyen élethelyzetet szépen tudott volna megélni – mint ahogy az épp adottat, a kitelepítést is.
A harmadik regény Szilágyi István Agancsbozót című műve, mely 1990-ben jelent meg először. Az író első regénye, A kő hull apadó kútba 1975-ben jelent meg, és nagyon bekerült a köztudatba. Sokáig része volt a tantervnek a kortárs modern regények között. Mivel nagyon tetszett, szinte azonnal megvettem az elém kerülő másik Szilágyi-regényt, az Agancsbozótot is. Húsz éves voltam, és ma már elmondhatom, hogy ez volt az első és máig nyomot hagyó találkozásom a kortárs magyar irodalommal. Ezzel a majd hétszáz oldalas regénnyel nagyon megküzdöttem, de a szó legjobb értelmében.
A könyv alaphelyzetében egy magát később Deresnek nevező férfi egy égigérő szikla tetején lévő barlang szájánál találja magát, miután egy kiránduláson megsérült és elvesztette eszméletét. A barlangban három fegyverkovács dolgozik, kardokat készítenek. Deres ősi mesei-mitológiai rend szerint tulajdonságaik alapján ad nevet nekik: Vulkán, Héfa és Ilmár. A kovácsok a lenti világgal egy csörlővel mozgatott kosárral tartják a kapcsolatot, ebben küldik fel nekik az élelmiszert, az alapanyagot, a parancsokat. Egy „Velünk Rendelkező Szándék” uralkodik felettük. Ők nem érzik önkényesnek ezt az uralmat, ez a férfias, kéziiparra, technikára és felfedezésekre alapozó világ spártai egyszerűségében szinte szép is. Ahogy az író egy paradoxonnal megfogalmazza: „ez a csodálatos, ez az iszonyú tehetetlen engedelmesség.”
Szilágyi István valósággal játszik, játszat a nyelvvel, játszatja a nyelvet a többszólamúsággal, a visszaemlékezésekkel, az esszészerű művészettörténeti utalásokkal, aprólékos technikai leírásokkal. Hogy mi fogott meg a négy férfi történetében: a mitológiai áthallások, a tisztán felismerhető utalások a parancsuralom és egyén viszonyáról, a mély gondolatiság vagy egyszerűen a másság, újdonság élménye, hogy valamit magamnak kell felfedeznem és megértenem tanári vagy tankönyvi segítség nélkül? Talán mind együtt. A kritika nem rajongott ezért az alkotásért, Szilágyi István első regényéhez méltónak inkább a 2001-ben megjelent, a török hódoltság idején játszódó történelmi regényét, a Hollóidőt tartják.
Pihenése legyen csendes, emléke áldott!