Shelley Parker-Chan Csungpa személyében egy remek karaktert ismertet meg az olvasókkal. Egy okos és találékony szereplőről van szó, akit ugyan önző érdekek hajtanak, nem rest kiállni másokért sem. Komplex személyisége rétegről rétegre épül fel, a regény végére érve pedig a félénk árva lány teljesen a múlté lesz, és átveszi helyét a magabiztos, fiatal nő. A regény egyik gyenge pontja azonban pont ebből eredezhető.
Gornichec regénye, bár mitológiai alapokra épít, elsősorban családi dráma. Ugyan a történet középpontjában végig a boszorkány áll, személyes kapcsolatai a barátaival, férjével és gyerekeivel fontos részét képezik a történetnek. Érdekes látni és végigkövetni azt, ahogyan Angurboda – egy számkivetett és magányos alak – miként talál valamiféle boldogságra egy bajkeverő isten oldalán és miként birkózik meg a különc gyerekei világra jöttével.
Ahhoz, hogy valaki maradandót alkosson, nem elég lekoppintani a műfaj nagyjainak műveit, sokkal inkább olyan könyvet kell az olvasó kezébe adni, ami bár ismerősnek hat, mégis valami újat tud nyújtani. Az amerikai Christopher Buehlmannek, ha nem is hibátlanul, de sikerült ezt elérnie az eredetileg tavaly megjelent dark fantasyjével: A fekete nyelvű tolvaj egyszerre tisztelgés a klasszikusok előtt és bevezető egy izgalmas, új világba.
Arkady Martine regénye lenyűgöző. Az általa megteremtett világ és kultúra már a legelején beszippantja az olvasót és nem is ereszti mindaddig, amíg a kirakós minden darabja a helyére kerül. Teixcalaan hierarchiája és politikája lebilincselő, a birodalom grandiózussága vetekszik a Herbert és Asimov által megálmodottakéval.
Szinte érthetetlen, hogy mi ment ennyire félre a kötet írása közben, hiszen a Gideon, a Kilencedik-kel Tamsyn Muir megalapozott egy olyan történetnek, ami egyedi és üde volt, tele vicces helyzetekkel, rendkívül okos vagy épp rendkívül béna (szándékosan béna) karakterekkel és egy érdekes világgal. A sorozat második részére azonban mindez hamuvá lett, a kísérletezések a szöveggel és szereplőkkel nem tettek jót a történetnek, és bár a világépítés és mágia apránkénti bemutatása folytatódott, ez nem elég ahhoz, hogy megmentse a könyvet önmagától.
A Mona Lisa Overdrive, akárcsak elődei, egy (nagyrészt) önálló történet, amely az újabb időugrásnak köszönhetően az író által megálmodott jövő immár egy harmadik változatát mutatja be. Ugyan a történetek között vannak kisebb-nagyobb átfedések, a szereplők visszautalnak egy-egy korábbi eseményre, sőt néhány korábbi szereplő fel is bukkan, egy saját lábon álló regényről van szó.
A Count Zero hasonló témákat érint, mint elődje, kezdve a társadalomba be nem illő vagy onnan már kitaszított személyek problémáitól a generációkon át halmozott vagyon és hatalom előnyeinek/hátrányainak kérdéséig. Érdekes látni, hogy Gibson, aki egykor maga is az ellenkultúra tagja volt, miképp ülteti át saját élményeit és tapasztalatait a könyv lapjaira, miféle elképzelései voltak arra vonatkozóan, hogy milyen irányba tart a világ.
A ‘Neuromancer’ igazi erőssége nem Gibson stílusa vagy az általa körüljárt témák valamelyike, hanem a karakterközpontúsága. Bár az író a világépítéssel is foglalkozik, elsősorban a szereplőire fókuszál, amelyek komplexek, valós problémákkal és félelmekkel, és egy jól “látható” karakterfejlődéssel.
Stefánsson remekül ért ahhoz, hogy egyszerre írjon mindenről és semmiről; hosszú, sorokon át tartó mondataiba belesűríti mindazt, amit az életről és halálról tudni lehet, amit a magányról, a szerelemről és a tévedésekről tudni érdemes.
A Mákháború trilógia megjelenésekor üdítően hatott, egy olyan világgal és mágiarendszerrel operált, amely merőben különbözött a könyvpiacot uraló nyugati fantasy könyvektől, és – ahogy azt az első recenzióban is említettem – megvolt benne a lehetőség, hogy egy napon együtt említsék a műfaj nagyjaival. Nálam nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
