Vannak könyvek, amiket oly módon átitat a szerző élete és jelleme, hogy már nem lehet elválasztani attól – egy síkon jelenik meg a történet, valamint a szerző, ahogy éli a kicsit sem átlagos életét. Olyan szürreális ez, mint egy Danny Elfman-zene, és különösen igaz ez Leonora Carringtonra és A hallókürt című regényére.
Milyen az, amikor egy brit-mexikói szürrealista festő és egy múzsa írni kezd? Kicsit sem szokványos. Van mondanivalója bőven, de mindezt képtelen egy egyszerű, mindennapi csomagba ültetni, inkább kifordít, szárnyal és megengedi magának azt a luxust, hogy néhol kevésbé legyen érthető. Láttátok a Szegény párák című filmet? Nekem elsőre ez a film jutott eszembe olvasás közben. Sokan voltak úgy azzal a történettel is, hogy a moziból kilépve nem feltétlenül értettek mindent abból, amit láttak, ennek ellenére a lényükbe tudott férkőzni a történet. Szerintem ugyanez történik Leonora Carrington írásaival, és igazából nagyon sok szürreális történettel is. Ugyanis ezek pontosan az elnagyoltságuk, a képtelen képeik és szereplőik által veszik rá a befogadót, hogy folyamatosan gondolkozzon, egyedi jelentéseket kínálnak, de mindenképpen oly módon férkőznek be az olvasló lelkébe, hogy az ne hagyja őket nyugodni. Egyébként pedig a film alapjául szolgáló regény írója, Alasdair Gray szintén foglalkozott képzőművészettel, fantasy és sci-fi műfajban alkotott, és ha A hallókürttel párhuzamban beszélünk róla, akkor mindenképpen az is fontos kapcsolat a kettő között, hogy társadalomkritikát fogalmaz meg a normákról, feminizmusról és az egyenlőtlenségekről, akárcsak a szóban forgó regény szerzője. A hallókürtben ugyanis Leonora Carrington a lehető leghitelesebben beszél az öregségről, a haláltól való félelemről, közben egy furcsa öregek otthonában, furcsa történések közepette veszhetünk el a részletekben.
Na de maradjunk még egy kicsit az írónőnél. Meggyőződésem, hogy amennyiben az olvasó Carrington életrajzának ismeretében fog neki ennek a könyvnek, sokkal inkább meg tudja érteni azt, amiről ír. Ilyen szempontból érdemes a könyvet a kötet végén található összefoglalóval kezdeni, amelyből kiderül, hogy ki is volt ő, és hogyan került közel a szürrealizmushoz. Carrington egy textilmágnás lányaként látta meg a napvilágot, és gyakorlatilag a kelta tündérmeséken nőtt fel egy gótikus építésű házban, amely már eleve alapot adott annak a furcsa, de mégis csodálatos látásmódnak, ahogyan ő a világot szemlélte. Később több iskolából is eltanácsolták “antiszociális és bizonyos természetfeletti hajlamok” miatt, majd a családja kitagadta őt, miután egy nála 26 évvel idősebb festővel, Max Ernsttel kezdett kapcsolatot. Ekkor került bele a művészvilág krémjébe, és míg az elején inkább csak múzsaként létezett körülöttük, nem sokkal később már elismert művészként tartották számon. Mindez a 30-as és 40-es években történt. A háború és egyéb más viszontagságok okán Leonora Carrington idegösszeroppanást kapott, amelynek következtében elmegyógyintézetbe került, ahol a kornak megfelelő, brutális eszközökkel kezelték. Kalandos élete viszont itt még korántsem ért véget, hiszen közel száz évig tevékenykedett. Ami talán a magyar olvasók számára különösen érdekes lehet, hogy a második férje egy magyar származású fotográfus volt, Weisz Imre, akivel végül Mexikóban telepedtek le. Mexikó pedig egy újabb kiaknázatlan teret adott neki arra, hogy képekké és szöveggé formálja a belső világát, vele együtt pedig a számára fontos témákat és gondolatokat.
A hallókürt az öregedésről szól. Arról, hogy mennyire nehéz az, amikor fölöslegessé válsz a társadalom számára. Marian Leatherby sokáig a tudatlanság áldott állapotában éli meg ezeket a napokat, míg egy napon a kedves de titokzatos barátnőjétől ajándékba kap egy hallókürtöt, amivel végre minden szót tisztán hall maga körül. Ekkor pedig kiderül, hogy a családja egy idősek otthonába szeretné adni. A hely, amit a család erre a célra választ ki, kicsit sem szokványos, és az olvasónak is két választása van – vagy befogadja az egészet úgy, mint valami elborult mese, vagy pedig elkezdi értelmezni a leírtakat. Számomra az egész hely egyfajta képrejtvény arra, ahogyan a társadalom az időseket kezeli. Ebben az értelmezésben pedig kicsit olyan, mintha gyerekek lennének. Könnyű őket irányítani és a lehető leggazdaságosabban korlátok közé szorítani, hiszen már öregek. Nekik már úgyis mindegy. Mégis, az egész tényleg nagyon szürreális. Ott vannak az élet határán, és fogalma sincs senkinek, hogy mi következhet utána, így pedig gyakorlatilag bármi megtörténhet. Bármelyik konspirációs elmélet igaz lehet, és gyakorlatilag ezeket az embereket csakis az menti meg az elhalványulástól, hogy kalandokat találhatnak ki, rejtélyeknek lehetnek a főszereplői.
“A hallókürt hermenetikus szöveg: arról szól, ami rejtett, hiszen félretolták és feledésbe merült. Ahhoz, hogy teljes mértékben élvezhető legyen, megköveteli az olvasójától, hogy legalább részben felismerje az utalásait – ugyanakkor gúnyt is űzve az efféle kompetenciából, mindenféle döbbenetes és meglepő történeteket ránt elő a semmiből.”
(Olga Tokarczuk a regény utószavában)
A műfaji regényeknél érdemes figyelembe venni azt, hogy a műfaji sajátosságok eszközként szolgálnak benne, a szerző gyakorlatilag ebben érzi jól magát, így tudja leginkább átadni a nézeteit, gondolatait – úgy is mondhatnánk, hogy így tudja hitelesíteni a hangját. A szürrealizmus pedig teret ad az alkotónak és a befogadónak is arra, hogy úgy értelmezze ezeket a képeket, ahogyan csak szeretné. Ha az alkotást egyben fogadjuk be, akkor látjuk az úgynevezett lényeget, viszont külön-külön, minden kis részletnek megvan a maga története. Ha valaki látott már Hieronymus Bosch-festményt, akkor már tudhatja, mit jelent elveszni egy ilyen világban. Ahhoz hasonlóan ezt a könyvet is részletekre lehet szedni, kiválasztani belőle olyanokat, amelyek közelebb állnak hozzánk. Ilyen volt számomra, és valószínűleg még sokaknak, a kacsintó apátnő festményének története is. Ugyanis Marian egy adott ponton felfedezi ezt a képet az ebédlő falán, és mint utólag kiderül, az egyik bentlakó egy könyvet is őriz a festményen szereplő apátnő életéről, ezt pedig az olvasó szó szerint együtt olvashatja a főszereplővel egyidőben. Ezzel a kacsintással, egy univerzális emberi gesztussal kap esélyt arra Marian, hogy teljesen szabadjára engedje a fantáziáját, hogy megtapasztalja a teljes szabadságot, ezáltal tudja gyakorlatilag feldolgozni mindazt a szorongást, félelmet és nemtudást, amit a halálközelség és a félredobottság szabott rá. Mintha levetne egy kötelet, amiről még ő sem tudott, hogy rajta van, hiszen egészen az otthonba vonulásig nem érezte igazán annak a szelét, hogy egyszer vége lehet ennek a hosszú életnek. Ez a szabadság pedig teljes mértékben megnyugvást hoz számára.
Leonora Carrington nem olyan régen vált ismertté a magyar olvasók körében, viszont máris megérkezett a második fordítás az Ampersand kiadónál – a Fehér nyulak című novelláskötetében az írónő a tőle megszokott módon, spirálként löki ide-oda az olvasót a kicsit sem megszokott képek és a bennük rejlő történetek bugyraiba.