Középkor, Spanyolország. Egy szubjektív hangú bekezdéssel kezdődik Helen Bryan regénye, A medál rendje, amelyben megtudjuk, hogy egy apácazárda éjszakájában az inkvizíciótól való félelem üti fel a fejét, és vannak bizonyos személyek, akiket a rettegett hadjárat elől menekíteni kell. Nem az életük a tét, hanem a tény, hogy sürgősen és végérvényesen biztonságba kell helyezni az alapító apátnő medálját és a rend krónikáját a besúgók és a kegyetlen és pusztító inkvizíció elől, és akár életek árán is védelmezni kell. Még az éj leple alatt útra kell a négy árvaházi leány, Esperanza, Pia, Marisol és Sanchia, hogy Spanyol-Amerikába menjenek, és felkeressék a rend ottani zárdáját, ahol reményeik szerint megbizonyosodhatnak arról, hogy egy korábbi küldetés véletlenszerű eseménysorozatának köszönhető a Dél-Amerikai zárda létrejötte.
Ezután óriási ugrás következik a történetben és a korszakokban egyaránt, több mint négyszáz évet utazunk az időben, és egy látszólag teljesen más sztori veszi kezdetét. A helyszín ezúttal Dél-Amerika, ahol az El Niño időszaka alatt a tengeren egy elhagyatott halászhajóban egy kislányt találnak az arra járó tengerészek, akik túlélők után kutatnak a katasztrófa sújtotta területeken. A kislány kilétét nem sikerül felfedni, mert a halászhajóban csak ő és egy döglött öszvér található, dokumentumok és egyéb hivatkozások nélkül, ami a származását magyarázná. Két érdekes, ugyanakkor érthetetlen dolog kíséri a gyermeket: a nyakába akasztott medál és egy régi rongyokba tekert vaskos könyv, amit spanyolul írtak…
Egymásból szinte logikusan kikövetkeztethető fordulatok és mozzanatok sokaságán keresztül lassan kiderül az olvasó számára, hogy a köny cselekménye valójában két szálon fut, az egyik történet a Csendes-óceán partjainál talált kislány életének alakulását követi, a másik pedig a Jézus Szent Nővérei Rendnek a történetét meséli el. A szerző nem rejt véka alá semmit, így elég hamar kiderül, hogy valójában a két vonal keresztezi egymást, de még nem tudni, hogyan és hol. Az árva kislány fiatal nővé érik, aki tanulmányai és múltjával, származásával kapcsolatos kiváncsisága következtében Spanyolországba utazik. Az események innentől mintha felgyorsulnának, ahogy a lány megérkezik Spanyolországba, és egy véletlen folytán épp a Fecskék kolostorában kap menedéket.
A köny valóban fordulatosnak mondható, bár inkább leíró jellegű, ami a cselekmények alakulását illeti. Az első rész már-már túlzottan adagolja az olvasónak az információkat, mintha siettetné, hogy egy bizonyos pontig eljusson, ahol a valódi történés kezdődik, amit nem lehet értelmezni ezek nélkül az előzetes magyarázatok nélkül. Ez eléggé érződik abból, hogy a szöveg néhol önmagához mérten nem következetes. Azt ugyan sejtjük, hogy merre bonyolódnak a szálak, de ahelyett, hogy élveznénk az utazást, rohanunk, hogy elérkezzünk valahová. Kicsit az lehet az érzése az olvasónak, hogy nem megfelelő időben nem megfelelő dolgok kerülnek terítékre. Ez azért is ennyire érezhető, mert nincs szubjektív szempont a történetben, végig az az érzésünk, mintha egy szuperizgalmas amerikai kalandfilmet néznénk, vagy ami még pontosabb megfogalmazás, hogy annak a forgatókönyvét olvasnánk, ráadásul sejtjük is, mikor mi fog történni. Talán ezért is fordul elő az, hogy felszínre kerülnek olyan részletek is, amelyek a történet alakulása szempontjából teljesen jelentéktelenek, és aztán hiába várjuk a későbbi utalást rájuk, mert feledésbe merülnek. Ugyanakkor más részletek, amelyek fontosak lehetnek, nem kapnak elég figyelmet, így egy-egy jelenet száraz, adatközlő marad. Ennek sajnos az a hátránya, hogy semmit nem tudunk meg érzésekről, belső harcokról, mindent egy kívülálló szemével láttat a szerző, az emóciók is csak ezen a szinten értelmezhetőek. Viszont ennek igénye is lehet csupán ízlés dolga.
Az egész történet úgy alakul, mintha végig egy nagy fináléra készülne, a nagy titok felfedésére, az összefüggések megtalálására és bemutatására. Fejezetről fejezetre végigkövetjük a medál és a könyv utazását, és közben rengeteg név, család, emberi sors és történés kerül elénk, amelyek lassan kezdenek összefonódni. Az egyik érdekes vonása a regénynek ugyanakkor az, hogy miközben Menina, a lány, nyakában a medállal visszatalál a kolostorba, ahonnan a krónika is elszármazott, fejezetről fejezetre, mintha álmot látna, az író visszalép az időben, és a krónika íródik, elmesélve a történéseket a középkortól napjainkig. Ezt a folyamatot csak néha szakítja meg a jelen történése, épp annyira, hogy érthető legyen számunkra majd a végső összefüggés.
A medál rendje valójában egy könnyű, izgalmas olvasmány azoknak, akik szeretik a sorsszerű fordulatokat, a gondviselésszerű véletleneket, és nem akarnak túl sokat gondokodni azon, hogy hová vezetnek az utalások. Bár kissé megdolgozza az agyat, de szükségszerű a sok generáción átívelő származások levezetése, ezt leszámítva azonban érdekes és filmszerű élményben lehet részünk, ami természetesen happy enddel végződik. Nekem személy szerint kicsit hiányzott annak akár csak a sejtetése is, ami miatt a krónikát az inkvizíció üldözte. Bár lehet, hogy az író a regény végén volt a legokosabb, és ennek feltárását az olvasóra bízta.