Anyának lenni életfeladat, és épp ettől ilyen sokoldalú, sokrétű a dolog. Ez az, ami ebben a könyvben egy valóságos, átélhető harc a főszereplő belső világában. Néhol humoros és szinte felszínes, máshol meg véresen komoly (a szó legszorosabb értelmében is akár), és olyan mély, hogy meg kell állni egy pillanatra az olvasásban, és végig gondolni a kérdést.
A szerző most is, mind eddig mindig, egy kellemes, olvasmányos, humoros regényt alkotott. Talán ezúttal kissé kevesebb frappáns fordulattal és éles elméjű beszólással, ez a jellegzetesség mintha lefelé ívelne a regényben, és úgy általában a regényeiben. Az is lehet, hogy már hozzászoktunk a nyelvezethez és a szemléletmódhoz.
Az Atyavilág egy okosan megírt, szatírikus vonásokkal teletűzdelt olvasmány, ahol a gúny és irónia sem mindig nyíltan érhető tetten, hogy a társadalmi kritikáról ne is beszéljünk. Ezzel együtt van valami bonyolultság az egészben, néha úgy tűnik, hogy túlszínezett és elvont, annyira, hogy számos gondolatmenetet kell végigvinni, amíg kikerekedik valami értelmes üzenet az elolvasott szövegből.
A Homokból és hamuból nem egyszerűen csak egy szerelmi történet, hanem egy élettel teli írás, amelyben az események folyama egyenletes, mégis izgalmas és ugyanakkor valóságosnak tekinthető. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy van benne egy romantikus realizmus, és ez minden tekintetben mentes az erőlködéstől.
A BBC kelet-közép-európai tudósítója időt és fáradtságot nem sajnálva a menekültek mellé szegődött, és bejárta velük az Európa felé tartó utat. Tragédiák és örömök között vezet az út a megígért jövő felé, ez azonban útközben számtalanszor változik, ahogy a jövő sem az lesz a legtöbb esetben, ami a reményekben élt.
Lucy és Gabe 2001. szeptember 11-én ismerkednek meg New Yorkban, ahol végzősök a Columbia Egyetemen. Az a nap mindkettőjük életét örökre megváltoztatja. – Lehet-e szeretni két férfit ugyanúgy? Hogy lehet szeretni valakit, aki elhagyott? Hogy lehet továbbmenni úgy, hogy talán soha többé nem leszünk ugyanazok az emberek, mint akik vele és mellette voltunk? Jill Santopolo regénye ezeket a kérdéseket boncolgatja.
Bár a mű nagyfokú figyelmet kér az olvasótól, bőségesen kárpótolja azt. A mesterien átszőtt cselekmény valójában csak álca, nem a történés a lényeg, vagy annak adrenalintól fűtött izgalma, hanem az azt mozgató belső erők összessége, amelyek leegyszerűsítve a jó és a rossz egymásnak feszülésének problematikáját hozzák elő.
Holländer Margit naplójának külön érdekessége, hogy szerzője közel húsz évvel később egy gépelt átiratot készített. A jelen kötet mindkét változatot egymást átfedve tartalmazza, akadnak ugyanis olyan részek, amelyek csak a kéziratban szerepelnek, és olyanok is, amelyek a gépiratban utólagos betoldásnak bizonyultak. Így az is érdekes téma lehet, hogy a naplóíró miként tekint vissza és hogyan viszonyul saját beszámolójához és húsz évvel azelőtti önmagához.
1944. október 7-én a Birkenauban szolgálatot teljesítő Sonderkommandó egyik csoportja megkísérelte a lehetetlent, és a több hónapos előkészületek alatt megszerzett csekély, de számukra jelentős fegyver, puskapor, gránát és egyéb eszközök birtokában, félelmében spontán fellázadt. Az egyetlen felkelés, amely Auschwitzban zajlott, így alig tartott 12 órát, ez alatt azonban több száz fogoly és néhány SS tiszt vesztette életét.
Az író aprólékos, remekül kidolgozott részletességgel ábrázol ruhát, fegyvert, életvitelt, történelmi korokat és helyeket. Regénye minden szeglete szenvedélyességtől és nyers, elemi összetartozástól átitatott. Ez a korhű ábrázolás rendkívül hiteles, véres, elborzasztó, mégis izgalmas és olvasmányos.
