A BBC kelet-közép-európai tudósítója időt és fáradtságot nem sajnálva a menekültek mellé szegődött, és bejárta velük az Európa felé tartó utat. Tragédiák és örömök között vezet az út a megígért jövő felé, ez azonban útközben számtalanszor változik, ahogy a jövő sem az lesz a legtöbb esetben, ami a reményekben élt.
Lucy és Gabe 2001. szeptember 11-én ismerkednek meg New Yorkban, ahol végzősök a Columbia Egyetemen. Az a nap mindkettőjük életét örökre megváltoztatja. – Lehet-e szeretni két férfit ugyanúgy? Hogy lehet szeretni valakit, aki elhagyott? Hogy lehet továbbmenni úgy, hogy talán soha többé nem leszünk ugyanazok az emberek, mint akik vele és mellette voltunk? Jill Santopolo regénye ezeket a kérdéseket boncolgatja.
Bár a mű nagyfokú figyelmet kér az olvasótól, bőségesen kárpótolja azt. A mesterien átszőtt cselekmény valójában csak álca, nem a történés a lényeg, vagy annak adrenalintól fűtött izgalma, hanem az azt mozgató belső erők összessége, amelyek leegyszerűsítve a jó és a rossz egymásnak feszülésének problematikáját hozzák elő.
Holländer Margit naplójának külön érdekessége, hogy szerzője közel húsz évvel később egy gépelt átiratot készített. A jelen kötet mindkét változatot egymást átfedve tartalmazza, akadnak ugyanis olyan részek, amelyek csak a kéziratban szerepelnek, és olyanok is, amelyek a gépiratban utólagos betoldásnak bizonyultak. Így az is érdekes téma lehet, hogy a naplóíró miként tekint vissza és hogyan viszonyul saját beszámolójához és húsz évvel azelőtti önmagához.
1944. október 7-én a Birkenauban szolgálatot teljesítő Sonderkommandó egyik csoportja megkísérelte a lehetetlent, és a több hónapos előkészületek alatt megszerzett csekély, de számukra jelentős fegyver, puskapor, gránát és egyéb eszközök birtokában, félelmében spontán fellázadt. Az egyetlen felkelés, amely Auschwitzban zajlott, így alig tartott 12 órát, ez alatt azonban több száz fogoly és néhány SS tiszt vesztette életét.
Az író aprólékos, remekül kidolgozott részletességgel ábrázol ruhát, fegyvert, életvitelt, történelmi korokat és helyeket. Regénye minden szeglete szenvedélyességtől és nyers, elemi összetartozástól átitatott. Ez a korhű ábrázolás rendkívül hiteles, véres, elborzasztó, mégis izgalmas és olvasmányos.
Aki nagy történetekre, könnyed vonalvezetésre vágyik, talán inkább hagyja ki. De érdekes lehet, ha valami újdonságra vágyunk, és képesek vagyunk sodródni az árral. És természetesen akkor is, ha nagyon szeretjük Proust műveit, ahol a süteményről lehulló morzsáknak, az ablakon táncoló árnyékoknak komoly emlékidéző szerepük van.
E. K. Johnston könyveinek nagy része régi tündérmesék, fantáziák újratárgyalása, ilyen az Ezer éjszaka is. Valahogy sikerül neki nem elcsépeltté tenni, hanem felemelni mindazt, amit már más formában hallottuk, olvastunk. Ez a történet arról szól, hogy egy lány a nővére iránti szeretetből táplálkozva hogyan erősödik meg a meséken, szavakon keresztül, hogyan alakul varázslattá minden, amit elmesél és megálmodik, és hogyan menti meg a férjét a szörnyetegtől, aki az elméjét fogva tartja.
Száraz Miklós György alapos munka, de még inkább valami belső, alig érezhető humoros kedvesség nyomán egy rövid, de annál tartalmasabb írást ad az olvasónak. A kezdetektől indít, és meglehetősen gyakorlatiasan: a földet nevezi meg, amely bölcsője volt e különös, ellentmondásos nép születésének. Ebben az írásban sokkal inkább tematikailag, mint időrendi sorrend szerint követhetjük nyomon a zsidó nép és kultúra különböző állomásait.
A Szolgálólány meséje egy különös világba visz bennünket, ahol egy önkényesen megdöntött kormány nyomában a hatalom olyan tehetős férfiak kezébe kerül, akik rendre átértékelik a nők szerepét a társadalomban, elveszik a munkájukat, megfosztják őket a bankszámlájuktól, a joguktól, hogy önállóan rendelkezhessenek az anyagi javaik, a gyermekeik és végül a saját testük felett.
