A Sorsfordítók egy megrendítő és elgondolkodtató regény arról, hogy mit is jelent az igaz szerelem, és mi az, amit megteszünk azért az emberért, akit a legjobban szeretünk a világon. És talán az is jó kérdés, hogy elég-e szeretni valakit ahhoz, hogy a lehetetlent is megtegyük, vagy valami más is kell ehhez.
Ha a legtöbb eddigi második világháborús olvasmány a terrort és a kegyetlen bánásmódot első kézből mutatta be, ez a regény a világháború köré szerveződött társadalmi helyzetet és kulturális, érzelmi vonatkozásait hozza előtérbe.
Rubin Eszter harmadik regénye egy jelentős , fordulatos, mély és pszichológiailag is precíz olvasmány, amely olyan mértékben hat az olvasóra, amilyen mértékben az hajlandó őszinte lenni. Kendőzetlenül tárja fel mindazokat a kapcsolati játszmákat, amelyek egy boldogtalan élet alapjait teremtik meg, és végső soron nem nevez meg tetteseket és áldozatokat, hiszen minden felnőtt felelős azért a helyzetért, amiben van.
A Kétszáz éves szerelem tele van nagy kérdésekkel, amelyek bizonyos részben korhoz kötöttek, mint az, hogy mit jelent élni a két világháború között egy magyar faluban, másfelől meg kortalanok, mint az, hogy mit jelent nőnek lenni, mint jelent szeretni, mi a szenvedély, és mi történik az évszázados titkokkal.
Anyának lenni életfeladat, és épp ettől ilyen sokoldalú, sokrétű a dolog. Ez az, ami ebben a könyvben egy valóságos, átélhető harc a főszereplő belső világában. Néhol humoros és szinte felszínes, máshol meg véresen komoly (a szó legszorosabb értelmében is akár), és olyan mély, hogy meg kell állni egy pillanatra az olvasásban, és végig gondolni a kérdést.
A szerző most is, mind eddig mindig, egy kellemes, olvasmányos, humoros regényt alkotott. Talán ezúttal kissé kevesebb frappáns fordulattal és éles elméjű beszólással, ez a jellegzetesség mintha lefelé ívelne a regényben, és úgy általában a regényeiben. Az is lehet, hogy már hozzászoktunk a nyelvezethez és a szemléletmódhoz.
Az Atyavilág egy okosan megírt, szatírikus vonásokkal teletűzdelt olvasmány, ahol a gúny és irónia sem mindig nyíltan érhető tetten, hogy a társadalmi kritikáról ne is beszéljünk. Ezzel együtt van valami bonyolultság az egészben, néha úgy tűnik, hogy túlszínezett és elvont, annyira, hogy számos gondolatmenetet kell végigvinni, amíg kikerekedik valami értelmes üzenet az elolvasott szövegből.
A Homokból és hamuból nem egyszerűen csak egy szerelmi történet, hanem egy élettel teli írás, amelyben az események folyama egyenletes, mégis izgalmas és ugyanakkor valóságosnak tekinthető. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy van benne egy romantikus realizmus, és ez minden tekintetben mentes az erőlködéstől.
A BBC kelet-közép-európai tudósítója időt és fáradtságot nem sajnálva a menekültek mellé szegődött, és bejárta velük az Európa felé tartó utat. Tragédiák és örömök között vezet az út a megígért jövő felé, ez azonban útközben számtalanszor változik, ahogy a jövő sem az lesz a legtöbb esetben, ami a reményekben élt.
Lucy és Gabe 2001. szeptember 11-én ismerkednek meg New Yorkban, ahol végzősök a Columbia Egyetemen. Az a nap mindkettőjük életét örökre megváltoztatja. – Lehet-e szeretni két férfit ugyanúgy? Hogy lehet szeretni valakit, aki elhagyott? Hogy lehet továbbmenni úgy, hogy talán soha többé nem leszünk ugyanazok az emberek, mint akik vele és mellette voltunk? Jill Santopolo regénye ezeket a kérdéseket boncolgatja.
