Lovas Nagy Anna – Verazélet, vagy így: ver az élet, esetleg emígy: Vera az élet. Egy katarzist ígérő könyv, mely a ma egyik nagy kérdéséről, a meleg kapcsolatok egészségességéről is szól. Vajon nő nőt szerethet-e úgy, mint nő férfit, férfi nőt? A szeretet maga lehet beteg ezen emberek között? Kétlem, hisz a szerelem érzése sem normális, esetleg hétköznapi. Ha az lenne, nem lenne varázsa. Az igazi szerelem nem csupán egy illúzió iránti szerelem. Ha szeretünk, nemcsak a társunk pozitív tulajdonságait imádjuk. Ha melegekről van szó, mindig megbotránkozunk, pedig a megértésnek sem kizáró oka az egyneműek közti kapcsolat. Ássuk el a problémákat, dugjuk homokba fejünk, költöztessük őket Záporra, falura, hogy Pest szégyene ne ők legyenek?
Egy könyv a szocializmus idejéből, amikor nő csak férfival, nő nővel NEM. Vera is mindig ezt felelte: nem. Persze csak a szakítás után. Azelőtt örökké tartó volt szerelme, megbecsülése. Örökké tartó egy The end felirattal.
Szerelem, gyűlölet, bánat, lelkünk mélységei, mind olyan fogalmak, melyekkel a ma embere nem akar szembenézni. Félünk önmagunktól, félünk önmagunk gondolataitól, s inkább közösségi oldalak böngészésébe fojtjuk magányunk. Lovas Nagy Anna nem ezt tette. Írt egy könyvet, melyben bírálja önmagát, környezetét, s közben mi is magunkra ismerünk az általa leírt érzelem-hullámokban.
Roppant őszintéseggel beszél nem csupán élete csodálatos mozzanatairól, hanem buktatókról is, melyek alkalmával sokszor érezte úgy, hogy nincs tovább. Nőzésről, párkeresésről, vagy csak a vágyak kielégítetlenségének orvoslási módszereiről. Prűdséget félredobva az olvasó szemébe mondja, hogy kívánja az élvezeteket, és megemészthetetlen számára, hogy édesanyja, később pedig minden sikere ellenére Vera is elhagyta. Ekkor jön rá: az ember elhagyható, és a kapcsolatainkban sok esetben egy rossz mondat is elégséges, hogy megtörjön a bizalom, enélkül pedig mit sem ér az egész.
Az elbeszélő rossz anyának tartja magát. Lányát, Lilit magániskolába iratja az állami helyett, ahol sem tanfelszerelése, sem ruházata nem illik diáktársai fényűzöbb életéhez. Kiútálják, tetvesnek nevezik, s a következő oldalak hangulata rendkívül nyomasztóvá válik, hisz ez a lány fiatalon kezd fiúzni, drogozni, éjszakázni.
Amikor élete teljesen romokban hever, társ és pénz nélkül marad egy baleset után, elmegy Verához a tulajdonában levő holmijaiért. Meglátja az ajtókra kiragasztott piros szíveket, az akkori élettársával, a Pötschel készült fotókat. Ekkor tudatosul benne, hogy Vera szereti Pötscht és Pötsch szereti Verát, s mindennek ellenére szükség van ezen színjátékra. Felemelt fejjel, büszkén szakít mostmár végleg szerelmével, s éli tovább mindennapjait, hisz rájött: „minden napra aranyalmát terem az élet”.