Egy sor olvasó magyar ember életéből méltatlanul kimaradt az 1920. március 10-én született Boris Vian francia író. Talán azért, mert igazi művész volt, és mert elkötelezte magát az avantgárd irányzatok mellett – amelyek, ahogy a posztmodernen túli zavarok bedübörögtek, egy ideig annyi vonzerővel bírtak, mint a dédnagyapám cvikkere… Mostanában azonban a retrók idejét éljük, és hátha valaki (újra) felfedezi a korszak egyik kegaktívabb és legeredetibb képviselőjét…
De lássuk, ki is volt Boris Vian? Felső középosztálybeli szülei Párizs egyik külvárosában éltek. Oroszos nevét amatőr hárfa- és zongoraművésznő édesanyjától kapta, akit megihletett az orosz balettszínház előadásában Muszorgszkij Boris Godunovja. Apjától a háború és az egyház gyűlöletét örökölte, és a bohémségre való hajlamot, 
ami annyira gazdaggá tette később az életét. Író, költő és fordító volt, énekes, dalszövegíró és zenész, kritikus, színész, feltaláló és mérnök. A kor szellemének megtestesülése volt, sokoldalú, eredeti, bohém, kedves és kissé bizarr. Alighanem nagy kanállal falta az életet, de nem bárgyú befogadóként, hanem igényes, kritikus szellemű műélvezőként. Ennek a tulajdonságának tudható be sokrétű tevékenysége is.
A versailles-i Hoche líceumban érettségizett. A második világháború kitörésekor szívpanaszai miatt nem sorozták be, így a párizsi École Centrale des Arts et Manufactures diákja lett, és amikor az a háború miatt időszakosan Angoulême-be költözött, ő is elhagyta a fővárost. 1941-ben feleségül vette Michelle Léglise-t, akivel a főiskola elvégzése után, 1942-ben Párizsba költözött. Ugyanebben az évben született meg a kisfia, Patrick, és 1948-ban lánya, Carole.
Kortársai között elsősorban mint zenész volt ismert. A dzsessz-zene meghatározó alakja volt, nemcsak trombitásként (kis méretű hangszerét „zsebtrombitának” nevezte), amikor együtt játszott olyan személyiségekkel, mint Hoagy Carmichael, Duke Ellington és Miles Davis, hanem zeneszerzőként, sőt, kritikusként is. Életében nagyon népszerű zenész volt, különösen a Le Déserteur című pacifista számát szerették, amivel az algériai háború ellen tiltakozott.
Minden életöröme és bohémsága ellenére Viant nemcsak a jelen foglalkoztatta: a maguk jelentőségében ismerte és tanulmányozta a dolgokat, elmélyült szellem volt, de megállapításait, megfigyeléseit sikerült a kor sokszor felszínesnek tűnő, tarka ruháiba elegánsan elbújtatnia. Jól ismerte a francia zene ágait-bogait, több mint 500 dalszövege közül jó néhány a francia sanzon hagyományait folytatja, sok beilleszkedik a kor divatjába (ettől lett kedvenc), de ő írta az első francia rock-szövegeket is, Henri Salvadorral, aki Henri Cording néven énekelte azokat. Néhány dzsessz-revü és számtalan újságcikk, kritika köszönhető Boris Viannak, amelyek Franciaországban és az Egyesült Államokban jelentek meg, sőt, ő maga is szerkesztett egy lapot Jazz News címmel. Mindemellett két nagy lemezkiadó művészeti vezetője volt (Philips, Fontana), tagja néhány egzisztencialista körnek, köztük a Patafizikai Társaságnak. Kisebb filmszerepeket is elvállalt, játszott Delannoy filmjében, a Párizsi Notre-Dame-ban és Roger Vadim Veszedelmes viszonyokjában. Értékkereső magatartásának és polgárpukkasztó cinizmusának keveredéséből születtek Vernon Sulivan álnéven közzétett parodisztikus botránykönyvei, amelyek miatt nemegyszer perbe fogták, de amelyek ugyanakkor milliókat hoztak számára.
[youtube width=”420″ height=”315″]http://www.youtube.com/watch?v=Jydn56Cr9tw[/youtube]
Kapcsolatban állt a kor híres zenészeivel, filozófusaival, gondolkodóival. Egy felesége által szervezett partin ismerkedett meg és barátkozott össze 1946-ban Jean-Paul Sartre-ral, Simone de Beauvoirral és Albert Camus-vel, és ettől kezdve irodalmi érdeklődését is táplálta. Irodalmi társaságokba járt, és rendszeresen publikált a Temps Modernes folyóiratban. Különösen Sartre-t tartotta nagyra, egyik novellájában is jelentős szerepet adott neki. A sors iróniája, hogy később a filozófus és Michelle között szövődő viszony tönkretette Vian házasságát. 1951-ben elvált első feleségé-től, majd 1954-ben feleségül vette Ursula Kübler svéd táncosnőt.
1946-tól egymás után jelennek meg különös hangulatú, szomorkás humorral átszőtt, érzelmes és elegánsan cinikus könyvei, amiket azonban a kortársak nem kedvelnek. Miközben Raymond Queneau a Tajtékos napokat „korunk egyik legmeghatóbb szerelmi történetének” nevezi, az író, hogy anyagi helyzete ne romoljon jelentősen, amerikai
irodalmat fordít. Míg botránykönyvei százezres nagyságrendben keltek el korábban, a saját neve alatt kiadott gyönyörű regényeit, novelláit a kortársak közönnyel és értetlenséggel fogadták.
Az utókor a szürrealisták közé sorolja Boris Viant. Bizarr, szomorú történetei azonban eltérnek kicsit a szürrealizmus megszokott sémáitól. Talán, mert nincs érzéke a tragikus iránt: mindent valamiféle könnyed iróniával, nevetős cinizmussal átlényegít… Erős gyökeret eresztett a jelenbe, a meglévőbe, amiből sem álmodozásai, sem ábrándozásai, sem különös menekülési kísérletei nem tudták végleg kimozdítani. Szereplői furcsa módon ismerik fel életük lényeges elemeit, és – akár az író – sosem kallódnak el azoktól idegen eszmék között. Bármit megtagadnak, hogy odatartozhassanak, ahová tartozniuk kell, és miközben sokszor groteszk képzelgésekben vezetik le frusztrációikat, oldják fel gátlásaikat, száz százalékosan önazonosak. Akár a mesék, olyanok ezek az írások, amiknek hősei (képzeletben, persze) elutazhatnak saját énjükbe, labdázhatnak pillanatok alatt meggyűlölt személyek fejeivel, és olyan neveket viselnek, amik a könyv letétele után is „ott maradnak velünk”, mint pl. Frászpirin professzor, az orvos, vagy a Bádogbános.
De azért ne higgye senki, hogy Boris Vian könyvei olcsó poénkodások! Csak épppen attól irtózik, hogy megsajnálja önmagát. Gondolkodik, sokszor ugyancsak kemény dolgokon, mint például azon, hogy hol a határ a szülői gondoskodás és az önkény között, vagy hogy van-e az emberi kegyetlenségnek határa. De nem hajlandó erről értekezést írni, felismeri, hogy az igazi tudás valahol odabent van az emberben, egyszemélyes és személyre szabott. Nem hivalkodik vele, csak rendelkezésre bocsátja, mint például a Tajtékos napok Colin-ja egyre vékonyabban csordogáló vagyonát. Cselekszenek is ezek a hősök, de még mennyire! Néha olyan kalandokba keverednek, hogy az már sci-fibe illő (Mint például a Piros fű novelláiban), máskor szerelmi történetek (esetleg háromszögek) szereplői. A témái egyszóval teljesen hétköznapiak. Egyedi csak a hangvétel, a nyelv (ki)használat, a derűs irónia, a jelzésértékű mondatok, amiknek bája fölött olyan könynen elsiklik az olvasó, csak utólag gondolkodik majd, hogy talán újra kellene olvasni, mert valami mintha kimaradt…
És mindezek mögött a kemény társadalomkritika, az intézmények és az egyének megítélése, az egyház és a hivatalnokok valódi (és elszenvedhetetlen) arcának felvillantása, a sznobság, az önzés, hanyagság és egocentrikusság elítélése. Vian valóban cinkosává teszi az olvasót. A szóvicceket néha szó szerint kell érteni, máskor részletesen leírt cselekvéssorok is csak bizarr vágyálmok maradnak. És a történet mesére hasonló szövése mögül a valódi mondanivalót úgy kell előbányászni, mint gyöngyhalászok az igazgyöngyöt. Kevés olyan író van, akinél az olvasás örömeit ennyire rétegenként lehet élvezni, mint Viannál: a meseszövés érdekességei után elcsemegézik az ember a nyelvezetén, aztán a mondanivalón, hogy végül még egyszer újraolvassa az egészet, hogy az összképben gyönyörködhessék…
Boris Vian élete harc a szépségért és az értékekért. Ezért jelennek meg botránykönyvei, ezért zenél, ezért alkot, ezért ír kritikát, és ezért írja gyönyörű, szomorkás történeteit. Talán nem véletlen, hogy halála ötvözi élete főbb motívumait, és ugyanolyan drámai, szomorú és szép, mint a művei. Egyik álnéven írt regényéből tiltakozása ellenére film készült készült Köpök a sírotokra címmel. A premier előtti vetítés közben, 1959. június 23-án úgy érezte, meghamisították a könyvét, és véleményének trágár, hangos felszólalással adott hangot. Szívinfarktust kapott, és kórházba szállítás közben elhunyt.
Csak harminckilenc éves volt. Óhatatlanul felmerül az emberben a kérdés: mi lett volna, ha nem ilyen szűkre szabott, rövid kis élet áll a rendelkezésére?