Számomra sosem volt kétséges, hogy ebben a földi életben mindannyian tévelygők vagyunk. A legmagabiztosabb emberek, akikkel találkoztam, tulajdonképpen mind közül a legelbizonytalanodottabb tévelygők, akiknek viszont hatalmas erejük és tűrőképességük van. Így aztán arra készültem, hogy Büky Dorottya és Feldmár András könyve mindannyiunkhoz szól, és ebben nem is csalódtam.
A könyv a pszichoterápia jelenéről szól: szakemberekről, tendenciákról, módszerekről. Egyrészt a széles közönség számára megnyugtatóan tisztázza a lélek- és elmegyógyászati fogalmakat, másrészt finom precizitással és közérthető stílusban választja szét a hétköznapi emberek számára összemosódó fogalmakat (pszichológiát, pszichiátriát és pszichoterápiát). De ami ennél is fontosabb: a könyv alázatos, és egyben barátságos.
Alázatos, mert a Feldmár-féle pszichoterápiás iskolát a szolgálat egyik módjaként mutatja be, melynek célja az ember anyagiak feletti jóléte. És barátságos, mert úgy véli, az emberi elme térképén minden lehetséges, és mindennek az ellenkezője is, és ezen a hatalmas térképen mindenki valahol megtalálja önmagát. A jólét közös célja felé mindenkinek ettől a ponttól kell elindulnia, és a saját útján haladnia.
Ettől olyan különleges ez a könyv, illetve ettől olyan különlegesek a szerzők. Elutasítják az elmegyógyászat hagyományos címkéit, ehelyett az embert teszik a középpontba, aki a számára egyetlen lehetséges módon reagál a társadalom és a környezet hatásaira. Arról szól a könyv, hogy normális dolog különbözni a „normálistól”, hiszen élettörténetünk, belső valóságunk, érzéseink konyhája egyedi, leutánozhatatlan, és nem lehet sablont készíteni a reakcióknak. Éppen azért a pszichoterápiát a szerzőpáros „interperszonális fenomenológiának” nevezi. Vagyis a terapeuta feladatát nem a segítésben látja, hanem abban az alázatban, amivel segít a tévelygőnek meghatározni azt a pontot, ahol éppen van, és azt, ahová el szeretne jutni. Úgy tűnik, akárcsak az orvostudományban, a pszichoterápiában is elérkeztünk egy olyan időszakhoz, amikor a szakemberek felismerik a test után az elme öngyógyító képességét is. „Egyedül nem megy” -, dalolhatnánk a régi slágerrel. Büky és Feldmár éppen azért jelentkeznek, hogy szóljanak: nem vagy egyedül. Vannak már, akik úgy segítenek, hogy nem bántanak, nem címkéznek, nem aláznak meg. Ennek apropóján le is választják az interperszonális fenomenológia gyakorlatát az orvostudományról, hiszen itt nincs semmiféle beavatkozás – csak megfelelő teret építenek a tévelygő köré, ahol eléggé védve érzi magát ahhoz, hogy elinduljon megkeresni az utat, amiről letérítették.
A könyv maga három részre tagolódik: az első rész egy szakmai beszélgetés a két szerző között, ahol Büky Dorottya a kérdező, Feldmár András a válaszadó, de mire a végére értem, szinte úgy éreztem, én magam is ott vagyok: őszinte, mély és meghitt kapcsolat alakult ki köztem és a szerzők között. Nyitottságukkal, a munka és az emberek iránti alázatukkal részesévé tettek annak a hatalmas és tiszteletre méltó munkának, amit végeznek. (Hogy terapeutaként, vagy páciensként, ez változó). Ugyanitt beszélnek munkájuk konkrét tényeiről is: páciensekről tengeren innen és túl, a Menedékről, ahová azok kerülnek, akik egyedül nem képesek eligazodni a világban, vagy a Mesekörről, amit a Balassagyarmati Fegyházban működtetnek kiemelkedő sikerrel.
A második rész szintén „beszélgetés” eredménye: a legkülönbözőbb problémákkal küszködő „tévelygők” kérdéseire válaszol Feldmár András. Van köztük drogos, anyakomplexusos, anorexiás, szado-mazo, skizofrén, szorongásos és kényszerbeteg. Talán sokan úgy gondolnák, hogy depressziv dolog ezt így egy helyen olvasni, meg különben is miért érdekelné az embert mások pszicho-nyavalyája? De az igazság az, hogy ezek a problémák mindenütt itt vannak velünk: a családunkban, a gyermekünk iskolatársai között, a lépcsőházban, a munkahelyünkön, a barátaink között. És rám például határozottan gyógyító hatással volt látni, hogy van egy rendszer, amiben ezeket a dolgokat meg lehet fosztani a rájuk rakódott piszoktól, az előítéletektől, és emberivé lehet tenni őket. Szerettem megélni azt, hogy én is lehetek segítő, rajtam is múlhatnak a dolgok, nem csak elszenvedni kell azokat.
A könyv harmadik része a mellékleteket tartalmazza: beszámolót a Menedék működéséről, anyagi és szakmai problémáiról, illetve a fogvatartásos elítéltek számára indított Mesekör részletes bemutatását. Végül pedig a Feldmár Intézet felmérésének eredményeiről számol be, amely azt kutatta, milyen kép él az emberekben a pszichoterápiával kapcsolatban.
Én magam csak annyit tehetnék hozzá: ez és az ehhez hasonló könyvek hivatottak arra, hogy megválaszolják emez utolsó tanulmány címében szereplő kérdést: ha nem meggyógyítani akarják azt, aki „eltéved”, hanem segíteni neki „hazatalálni”, akkor félelem és szégyen helyett remény és bizalom költözik a bajba jutottak szívébe.