Talán előre kell bocsátanom, hogy a sci-fi nem az én műfajom. Megrögzött humanista létemre az egzakt tudományok olyan szintű megértése, amit egy ilyen könyv igényel, jobbára elérhetetlen számomra. Ennek ellenére azt mondhatom, hogy ettől a könyvtől elállt a lélegzetem. Nemcsak azért, mert egy egész csomó dolgot nem értettem benne, hanem főleg azért, amit megértettem.
A könyv nyilván első sorban azoknak fog alapművé válni, akik otthonosan mozognak az elvont matematika, a szubmolekuláris kémia, az atomfizika vagy akár az asztrofizika szakterületein. Az ilyenek számára egy lenyűgöző játék lesz az információkkal, mint egy felnőtteknek való izgalmas lego city.
De mivel az ilyen olvasó annyira kevés, engedjék meg, hogy elmondjam, mi az, ami megfogott engem. Leginkább kulcsszavakra építve fogalmazhatom meg. Itt van mindjárt az „introdus”. Minden valamire való humanistának az „exodus” jut róla eszébe, vagyis a zsidók népmentő kivonulása Egyiptomból. Itt meg egy népmentő „bevonulásról” van szó, valami hús-vér valóságon túli világba. A XXI. században az emberek (hús-vérek) többsége poliszokba tömörül – öntudattal rendelkező szoftverekké váltak, amiket egy számitógép vezérel. A poliszok összeköttetésben állnak egymással, ezt nevezik polisz-szövetségnek.
A dolog nyilván nem ennyire egyszerű, hiszen nem mindenki akar szoftverré válni. Egyesek ragaszkodtak a kapcsolathoz a fizikai törvényekkel, de halhatatlanná lettek: gleizner-robotok testébe vándoroltak, amiket tetszés szerint lecserélhettek. A szoftverek és a gleizner-robotok rengeteg nyelven beszélnek, de a központi számítógép lehetővé teszi a kommunikációt. És végül azok, akik továbbra is a fizikai léttel járó kényelmetlenségeket választották, elképesztő biológiai sokszínűséggel alkalmazkodtak. A génmanipulációban rejlő lehetőségekkel élve egyesek állati szintre süllyedtek vissza, és álommajmokká lettek, mások a benépesíthető tér legelképesztőbb helyeihez alkalmazkodva, szárnyas, kétéltű, vízi stb. lényekké váltak. A legkitartóbbak – a statikusok és a hídverők – megőrizték emberi alakjukat, és emberi sorsot igyekeznek kivívni maguknak.
Aztán ott van a „diaszpóra” – a világűrbe szétszóródó, választ kereső, tudni akaró emberiség, vagy ami abból maradt: emberi elme alapú szoftverek, akik a földi élettér pusztulásának rejtélyére keresnek magyarázatot.
Mindezt egy „árva”, Yatima sorsán keresztül. A szofter-világban ugyanis a születés is érdekes: a tudatok elmemagból jönnek létre, akárhány szülőjük lehet, akik dönthetnek egy sor létfontosságú kérdésben, mint a születendő „gyermek” neme, érdeklődése stb. De időnként létrejön egy-egy „árva”, és Yatima „világrajötte” legalább annyira lenyűgöző, mint a biológiai magzatfejlődés és a születés csodája. Egy öntudat, aki helyét keresi a világban. Testet választ magának, és megtanulja viselni. Kognitív képességeit használja a világ megértéséhez. Mindehhez hatalmas tudásbázis, egy központi könyvtár áll rendelkezésére, bármikor lehívható adatokkal.
Ha csak ennyi lenne a könyv, akkor is lenyűgözne a részletek erejével. De ha már ilyen súlyos kérdéseket feszeget, Greg Egan nem hagyja annyiban itt. A romantika óta foglalkoztatja az embereket az emberi világ lehetséges halála, az ember túlélési lehetőségei. Egy végzetes asztrofizikai folyamat lehetetlenné teszi a hús-vérként való létezést a földön. Hát hogyan tovább? Hol van a megértésnek a határa? Hát az alkalmazkodásé? A klónok lehetővé teszik egy tudat párhuzamos létezését akár több helyszínen, időzónában is, sőt, az újraegyesülés is lehetséges. De károsul-e ezáltal az elme? Meddig bírja a széttagolást, vagy az egyesülésekkel járó ballaszt-információkat? Hogyan alkalmazkodik egy három dimenzióban kialakult elme a négy vagy tizenhat dimenzióhoz? És mindezek mellett: hol van az „otthon”? Kell-e otthon annak, akinek nem fáj a szíve? Van-e szerelem? Félelem? Fóbiák? Van-e ragaszkodás, barátság? Van-e vég, valamilyen formában, van-e természetes befejeződése ennek a létezésnek? És ebben a majdnem tökéletes világban miből táplálkozik a biológiai létezés utáni nosztalgia?
Rengeteg kérdést vet fel a könyv, logikusan, szépen, és igazából az egyik nagy erénye az, hogy nem ad kész válaszokat. Lehetséges válaszokat ad, amik akár szimbolikusan is érthetők, illetve megszokott szimbólumrendszerünk vonatkoztatható a most „feltárt” valóságra úgy, hogy a hétköznapi ember azon kezd gondolkodni, vajon a bukott angyalt Isten nem az Antivilágba száműzte-e? Hogy a világegyetem logikus rendje nem ismétlődik-e meg végtelen felbontásban szubmolekuláris szinten? Hogy a csillagközi távolságok lerövidítéséhez használható féregjáratok felfedezéséről vajon melyik percben jön a jelentés?
És mindemellett az egész feltűnően etikus. A szoftverek tiszteletben tartják egymást. Bár rengeteget árthatnának az emberre jellemző (sokszor öncélú) kártékonysággal, minden biológiai létezőt hatalmas tiszteletben tartanak, elannyira, hogy képesek több emberi generációt kitévő időt vesztegelni egy-egy újonnan felfedezett bolygó felett, megfigyelve azt, nehogy kárt okozzanak az ökoszisztémájukban.
Végül a csillagközi utazás, melynek célja egy ideig a „menedék” megkeresése, aztán már pusztán a megismerés. Síkokon, dimenziókon, makrokozmoszokon át, önmagáról lemondva. És a végső felismerés ami talán ugyanaz, ami évezredek óta: utazni két irányba lehet, és mindkettő csonka a másik nélkül. Végső soron nehéz lenne eldönteni, vajon kifele, vagy befele folyt-e le Yatima és Paolo önmarcangoló, a világegyetem végét ostromló utazása.
Mit mondhatnék? Igazat kell adnom a New Scientist megjegyzésének, amelynek megfelelően „az univerzum talán különösebb, mint ahogyan képzeljük, de nehéz dolga van, ha túl akarja szárnyalni Greg Egant.”
Lapozó rovatunkban beleolvashatsz a könyvbe.