Nem fűz a lovassporthoz megmagyarázhatatlan szimpátia. Kapcsolatunk eleddig pár, a tévében véletlenül végignézett versenyre szorítkozik. Így talán nem is én vagyok a legelhivatottabb erről a könyvről írni, hiszen mindössze kíváncsi olvasóként beszélhetek róla, szakértőként legkevésbé sem. De talán sokaknak ez is elég. Az én célom ezúttal mindössze annyi, hogy a figyelmet ráirányítsam erre a kiadványra.
A könyv alcíme: „Egy amerikai sportlegenda története”, apropója pedig Seabiscuit – a versenyló, aki a II. világháború előtti válság éveiben az újságok kedvence volt. A bemutatott világ igazán színes. Hangulatát meghatározza az arisztokrácia, a pénzemberek világa, akik hobbiból vagy üzletként űzik a lovassportot – és a kiszolgáltatott, létminimumon tengődő istállófiúk, zsokék világa, akik sikeresen versenyeznek óriási összegekért, de helyzetük mindig ingatag.
Seabiscuitről nem sokat mesélnék, a könyv lapjain rengeteg részletet találnak róla. Története tulajdonképpen tündérmese: minden hátránya ellenére, jó tulajdonságainak, jellemének és szerencséjének – no meg segítőinek – köszönhetően végül a csúcsra jutott. A történet önmagában aligha tarthatna számot több mint 400 oldalon át az olvasó érdeklődésére. Inkább az a rengeteg pontos információ, konkrét adat és kulisszatitok teszi a könyvet érdekessé, amivel az írónő teletűzdeli a történetet. Például: hogyan tenyésztik, és hogyan választják ki a versenylovakat? Hogyan edzik, védik, ápolják, vagy szükség szerint gyógyítják őket? Milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie egy jó versenylónak, és hogyan kondicionálják ezeket? Hogyan kovácsolnak előnyt a hátrányosnak tűnő tulajdonságokból? Milyen egy jó zsoké, és hogyan marad 50 évesen is meg a versenysúlyuk? (Ki gondolná, hogy 100 éve ez még mennyi kínt jelentett?) Mennyi az egyes versenyek tétje?
Mindezeken túl azonban az sem marad titkokban, miféle emberek vásárolnak versenylovakat, kik építenek versenypályákat és milyen indíttatásból, és hogy a hatalmi szimbólumokká váló sikeres versenylovak tulajdonosai hogyan vetélkednek egymással éveken át. Azt hiszem akkoriban a lóverseny ugyanolyan népszerű volt, mint manapság az autóversenyzés. Hatalmas edző-szervező apparátust mozgatott, rengeteg pénz volt benne, és a győztes mindent vitt.
Mindezeken túl Seabiscuit története egy sikerrecept. Az akarat, a hit és a munka hármas oltárán áldozva Seabiscuit lesajnált, esélytelen gebéből sportlegendává vált. De ehhez persze egy egész csapat kellett: zsokék, edzők, állatorvosok, istállófiúk és tulajdonosok együttes erőfeszítései. Kellett hozzá két zsoké: Red Pollard önsanyargató állhatatossága, hiúsága, akaratossága, bohém életigenlése, és George Woolf hozzáértése és korrektsége. Kellett Tom Smith edző szűkszavú nyakassága, amivel akár a tulajdonosnak is ellent mondott, ha úgy látta jónak. Kellett George Howard tulajdonos és ifjú felesége hite és lelkesedése (no, meg pénze). És kellett a lemondásra való képesség, időnként akár a kudarc beismerése, az újrakezdés bátorsága, a halál félelme, a lehetségesség lidérce…
Mindent összevetve a Vágta egy letűnt világ első rendű dokumentumkönyve, mely lenyűgöz az adatok tömegével és precizitásával, a szerző makacs kitartásával és szakszerű munkájával, a történet hitelességével, és a megjelenített szereplők életszerűségével. Jóllehet a főbb alakok jellemhibái kissé eufemizálva jelennek meg, az, ami a legnagyobb érdeklődésre tart számot bennük – a szakmaiságuk – hiteles, hiszen dokumentumokkal bizonyítható eredmények igazolják.
Laura Hillenbrand egy sor valós esetből, pár élettörténetből fűzi össze dokumentumregényét, amely azokat is lenyűgözi, akik nem nagy kedvelői a lóversenysportnak.