Havasréti könyve az Űrérzékeny lelkek címet viselő korábbi kötetének folytatásaként, pontosabban előzményeként is felfogható, de önmagában is olvasható. A regény cselekménye 1963-ban játszódik Budapesten, és egy nem átlagos esemény apropóján próbál valamiféle teljes képet festeni az akkori társadalomról. A nem átlagos esemény egy titkos kísérlet előkészítése és lebonyolítása, amiben számos érdekelt fél akar részt venni, vagy csak értesüléseket szerezni róla. A kísérlet a pszichotróp anyagok hatásáról szól, de ezeket a szereket ki-ki a maga érdekeinek megfelelően akarja felhasználni, a kísérleti eredményeket is más-más szemszögből figyelik. A hatvanas években Szára István pszichiáter vezetésével valóban folytak ilyen kísérletek, de ettől a ténytől eltekintve a regény természetesen fikció. Akkor egyébként be is tiltották a további hasonló kísérleteket.
A kísérleteket a híres és karizmatikus Nyírő professzor vezeti, de nem egyedül: társa a Szovjetunióból érkezett titokzatos Suler, akinek szaktudását senki nem kérdőjelezi meg, annak ellenére, hogy még soha semmit nem közölt. Az viszont már a Belügyminisztérium különleges érdeklődésére tart számot, hogy miért is engedték Magyarországra kísérletezni őt, mikor évek óta „kegyvesztett”: nem kap támogatásokat, és nem utazhat külföldre. Lehetséges, hogy a célja nem is olyan tisztán tudományos, mint állítja… A csapatba tartozik még a pszichológus és auralátó Szaszkó, az aurájától megfosztott, koncentrációs tábort megjárt Milchstein, illetve a jó és békés Gutmann, aki a Molekulák titkos társaságnak is tagja. Gondolom, nem meglepő, hogy mindenki gyanús, és mindenki mindenkire gyanakszik, és mindent elkövet, hogy biztosítva tudja az életét és a karrierjét.
A Belügyminisztérium a szert okkult hírszerzésre is felhasználhatónak véli, amennyiben alkalmas a titkolt kondicionálásra. Kíváncsi a szerre persze a szakma is, különösen a pszichológusok, pszichiáterek, akik terápás hatását vizsgálnák, használnák ki (mekkora elragadtatással mutathatná fel a szerencsés, hogy ime, a több évig tartó, költséges terápiát fel lehet váltani egy pirulával!). De ráharapnak a popkultúra terjesztői, gurui, amennyiben hétköznapi szinten átélhetetlen tapasztalatokhoz juttathatja őket, kiteljesítve ezzel zenei, festői, írói stb. zsenialitásukat. És természetesen kíváncsi rá számtalan kisember, drogosok és őrültek, akik az emberi létezés határait feszegetik.
A számtalan szereplő szövevényes viszonyban áll egymással. A Molekulák okkult társasága az egzakt és okkult tudományok kapcsolatát vizsgálná szigorúan elméleti szempontból, így egy sor „belső disszidens” gyűl össze rendszeresen, akiknek „elegük lett a materializmusból”. A pszichológus Vera a minisztérium megbízásából figyeli Sulert, alig sejtve, hogy ez esetleg nem is veszélytelen. A kísérlet előkészítésében részt vevő Szaszkó jól titkolt őrültsége ösztönzésére figyeli a „holdarcú nőt” (aki nyilván valaki befolyásosnak a befolyásos valakije, így kerül a csoportba), ugyanakkor pontosan végrehajtja az „Utazó” utasításait, s nagyon szeretné kiélni perverz vágyait is. Fényes a minisztérium értesültségét növelné, hátha végre megtudhatják azt is, mire készülnek az oroszok. Nyírő nyilván hírnevét akarja növelni, hiszen ha sikerül a kísérlet – amiről egyébként szakmai berkekben rebesgetik, hogy a Szovjetunióban már csúfosan kudarcba fulladt, sőt, valami még rosszabb történt –, az karrierje csúcsát jelentené. Közben mindannyian kicsit félnek egymástól, kicsit kételkednek egymásban, kicsit nem bíznak meg egymásban – amin nem is lehet csodálkozni, ha figyelembe vesszük, hogy mindez alig pár évvel az 1956-os forradalom után történik egy olyan országban, amelyik kívül-belül csupa megfigyeltekből és megfigyelőkből áll. S hogy ki éppen minek minősül, az is meglehetősen bizonytalan kérdés…
A kísérletben négy csoportból vesznek részt az emberek: átlagemberek, többnyire pszichológushallgatók. Értelmiségiek, művészek és őrültek. A szer alapját képező gomba a kreativitás növelésének, az emlékezés fokozásának és az emberi lét határai feszegetésének eszköze, melynek kulturális aláfestését egyrészt David Bowie és Jimmy Hendrix zenéi, Warhol pop-art alkotásai, másrészt a magyar Hajas Tibor írásai, képei, happeningjei adják. A művészet nagyon erősen van jelen a könyvben, de nem a magas művészt, mely keringőlépésekben tipegve emel magához, hanem a szubkultúra, mely övön aluli ütésekkel, sokkoló hatásokkal dönget, míg már magad sem tudod, ki vagy – csakúgy, mint a drogok, melyeknek hatását „hőseink” kutatják.
Beszélnünk kell még Szúnyogról, mint aki fontos szereplője a könyvnek, annak ellenére, hogy egész idő alatt nem hagyja el lakóhelyét. Szúnyog egy fertelmes, undorító… mi is? Talán állat, talán földönkívüli lény. Rettenetesen agresszív, de az író folyamatosan arra utal, hogy agresszivitása nem ösztöneiben rejlik, inkább mintha… valaki irányítaná valahonnan kívülről.
Nem tudom összefogni a regény ezernyi vonatkozását. Ezernyi finom árnyalat van benne, melyek az emberi természet működésének mechanizmusára mutatnak rá, akár a maga természetes kibontakozásában (mint pl. Szaszkó őrültsége a nagymama agressziójának és a szeretethiánynak köszönhetően), akár befolyásoltság alatt (mint pl. amikor Nyírő azon élcelődik, vajon a munkatársa, a zenelejátszók rögeszmés gyűjtője vajon zenét hallgat-e a lejátszón, vagy pedig a lejátszót hallgatja a zene által).
Az olvasó mindenesetre végig kettős izgalomban van. Egyrészt nem tudja eldönteni, hogy ezek az emberek „bölcsek-e, vagy torz lelkek, az igazságot keresik-e, vagy menekülnek”, másrészt pedig szorongva várja, vajon mi lehet az eredménye a kísérletnek, és a rengeteg érdeklődő közül kik profitálnak a hasznából. A szer alapját képező gomba földönkívüli eredete egy harmadik dimenziót is nyújt, sőt, azok számára, akik fogékonyak az ilyesmire, az értelmezésnek egy negyedik rétege is kínálkozik, mégpedig a szentség fogalmának körbejárása. A pszichotróp anyagok a tudat tágításával egyidőben lehetővé teszik a szentség befogadását. A szentség közvetlen szemlélhetősége pogányság – állítja a szerző, viszont az irracionális szentség az emberi tapasztalás számára másként elérhetetlen. A drog viszont, állítja, úgy működhet, mint „biokémiai mikroszkóp az élő test, és biokámiai teleszkóp a kozmosz megismeréséhez.”
A regény tulajdonképpen valamiféle figyelmeztetés is. Egy alkalommal például Suler részegségében nagyon szabadon beszél a rendelkezésre álló információkról, rengeteg részletet felsorolva, csupa olyan dolgot, ami nem titok. Beszélgetőtársa, akkor éppen Gutmann, meglepődve állapítja meg, hogy hát hiszen valóban nem titok semmi abból, amit Suler elsorolt, mégis, így együtt hallani sokkoló információkat nyújt. Azt hiszem, nagyjából így vagyunk mi is, jól átvilágított(nak vélt), agyondokumentált világunk tényeivel. Ha mindent összeraknánk, amit tudunk, talán olyasmit tudnánk meg, amitől megijednénk.
A többiről, ami a regényben van, szándékosan nem beszélek. Már az is elég zavaros, amit eddig elmondtam: az egók harcától, a kiszolgáltatottságban rejlő romlottságtól, a művet át- meg átszövő művészeti utalásoktól, az őrület és a hatalom kegyetlenségétől az egész könyv – a sokféle fantasztikus elem ellenére – valahogy szívszorítóan realista lesz. Mintha azt sugallná, hogy a fantasztikum, mint olyan nem is létezik, csupán nincs elég „antennánk” a dolgok megfelelő megértéséhez és megmagyarázásához. Ebből indulva ki pedig, az egyébként tragikus kimenetelű kísérlet nem csak egy kaland, hanem valamiféle találkozás a felfoghatatlannal.