Novellát olvasni mindenki számára mást jelent. Sok olyan személyt ismerek, akinek komfortosabb ez a műfaj, mivel nincs túl sok idejük olvasni, így pedig biztosak lehetnek abban, hogy belátható időn belül be tudják fejezni a történetet. Illetve az sem utolsó szempont, hogy egy novelláskötetet akár hónapokon keresztül is lehet olvasni, hiszen sok esetben nincsenek összefüggések a történetek között. Nemrég hallgattam egy podcast beszélgetést, ahol Moskát Anita író fogalmazta meg, hogy ő jobban szeret novellát írni, mivel így nem kell nagyon sok időt töltenie egyetlen történetben, hanem gyakorlatilag újabb és újabb világokat teremthet rövid időn belül, bátrabban játszadozhat így a technikákkal. Tehát gondolom, ez a műfaj az írók számára is nagyobb teret nyújt a kísérletezésre, az alkotásban rejlő tökéletesség megközelítésére, vagy a saját hangjuk tökéletesítésére. Én viszont olvasóként szeretek minél több időt tölteni egy-egy történetben, hozzáláncolódni a szereplőkhöz, éppen ezért nehezen szánom rá magam, hogy novelláskötetet olvassak. Viszont az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy majdnem minden évben olvastam legalább egy olyan novelláskötetet, amelyik bekerült az adott évi öt legjobb olvasmányom közé, tehát azért mégiscsak meg tudom találni a kapcsolatot ezekkel a rövid történetekkel. Csak egy kicsit másképp.
Rebecca Miller az amerikai filmkészítés világában is ugyanannyira otthon van, mint az írásban. Rendezőként és forgatókönyvíróként több filmen dolgozott, ilyen például a Maggie terve vagy a Menekülés az életbe. Így pedig nem meglepő számomra az, hogy a novellái is nagyon filmszerűek, a történetek ritmusa, a képszerű leírások és a jelenetek szinte filmszerű váltakozása mind azt mutatja, hogy a szerző miként szeretné a szöveget érzelmi és vizuális élménnyé formálni. Egyébként pontosan amiatt, hogy tudtam a szerző filmes tapasztalatairól, egy kicsit tartottam is ettől a kötettől. Igazából a saját prekoncepcióm miatt, hogy talán egy filmes kevésbé tud majd ráérezni az irodalom fogásaira, de alapvetően nem okozott csalódást.
A kötetben több olyan történet is helyet kapott, amelyeknél hiányérzetem volt olvasás közben. Az első történet, amely egy anyáról és a házvezetőnőjéről szól, tipikusan egy amerikai filmes sztori. Bár a cselekmény alapvetően érdekes, a pszichológiai feszültség hiánya miatt nem tudott igazán hatásos lenni. Hasonlóan vegyes érzéseim voltak a Megjelent előttem című novellával kapcsolatban, amely egyébként az egyetlen férfi szemszögből bemutatott történet a kötetben. Az alapötletből film is készült Peter Dinklage és Anne Hathaway főszereplésével, de valamiért számomra novellaként nem volt elég karakteres. A csehovi világot idéző Csehovék is kissé sablonosnak hatott, ez a történet egy egyszerű fiú gazdag családba való beilleszkedését dolgozza fel. Noha a szerző ebben szépen játszik a már ismert karaktertípusokkal és sémákkal, a történet nem mutatott kiugró újdonságot, és mint irodalmi szöveg sem okozott számomra maradandó élményt.
A kötet erősebb oldalát a lendületesebb és hangulatilag gazdagabb történetek képviselik. Az Akarom, hogy tudd című novellában például egy borzongató, abszurd hangulatot teremt a szerző, amely az influenszer-bloggerek életét helyezi szokatlan megvilágításba. Az Ködök sűrített formában zúdítja az információt az olvasóra, amely egyszerre teszi intenzívvé és nehezen befogadhatóvá Justine múltjának és érzelmi világának feldolgozását, ugyanis rengeteg régi viszony és érzelem kavarog a fejünk fölött, miközben a nő éppen a kisfiát sétáltatja egy babakocsiban New York utcáin.
A Totál című novellát én egy kicsit különállónak érzékeltem a kötetben, mivel műfajilag és koncepcionálisan is eltér a többitől. Ez a disztópikus történet egy olyan lehetséges világot mutat be, ahol egy nem túl távoli jövőben az emberek elkezdenek egyre több időt tölteni egy bizonyos eszközzel, a Total Phone-nal, és azok a nők, akik használják, később úgynevezett totál-gyerekeket szülnek. Ez egy deformációs betegség – a gyerekek háromszögletű koponyával jönnek a világra, érzékenyebbek a betegségekre, nem képesek emberi gesztusokat vagy érzelmeket produkálni, és többnyire még gyermekkorban meghalnak. A történet főszereplője elhatározza, hogy megpróbálja megmenteni a kishúgát, ez viszont egyáltalán nem bizonyul egyszerű feladatnak.
Nem hiszem, hogy a szerző újat szeretett volna mutatni ebben a kötetben – inkább az volt az érzésem, hogy a kreativitásban és a fantázia szabadon engedésében rejlő erővel kísérletezik folyamatosan. Történetet nagyon sokféleképpen lehet elmondani. Sok a vita a film és a könyv viszonyáról is. Rebecca Miller pedig e kettő között áll, keresi a fogást rajtuk, hogy miként lehetne újabb és csavarosabb történeteket alkotni a két műfaj eszköztára által.