Egyedülálló regényként nem állja meg a helyét úgy, mint az első rész tette, ráadásul az új karakterek sem képesek azonnal betölteni az előző kötetek szereplői után maradt űrt, így egészében sokkal inkább érződik egy hosszú felvezetésnek A Dűne eretnekeihez, mint bármi másnak. Mindezek ellenére meggyőződésem, hogy többször is kézbe fogom még venni A Dűne istencsászárát, és a második, esetleg harmadik olvasás után sikerül majd felértékelődnie a szememben, és elfoglalja jól megérdemelt helyét a korábbi kötetek mellett.