Stina Jackson nagyon jól adagolja a feszültséget. Az elején még csak semleges olvasóként figyeltem Lelle tipródását, aki a hosszú nyári éjszakai portyázások alatt ismét rászokott a cigarettára, és néha azt képzeli, hogy az eltűnt lánya ott ül az utasülésen, és hozzá beszél. Idővel azonban valahogy a bőröm alá kúszott valami megmagyarázhatatlan ingerültség, mintha Lelléről átszállt volna rám, és sorban mindenkit gyanúsnak találtam.