Időutazásra hív ez a kötet, a tizenkilencedik század Londonjából ad ízelítőt, a néhol egyes szám első személyű, néhol többes szám első személyű bemutató. Dickens ezt a kötetet Boz írói álnéven adta ki, pálykezdőként egészen a Twist Oliver c. művéig így írta alá ugyanis írásait. Aki járt már az angol fővárosban, igazán csak az lepődhet meg a nagy változáson, amin azóta átment ez a város. A zsúfoltság, a metropolisz jelleg a viktoriánus korban teljesen másként nyilvánult meg, a mai olvasó számára hiányként ragadható meg. A legellentmondásosabb a mai korhoz viszonyítva, hogy mit is jelentett Dickens számára az aranykor: „Idén ősszel teljes magányhoz és zavartalan elmélkedéshez volt kedvem, ezért Anglia legelhagyatottabb helyén vettem ki szállást, vagyis Londonban.” (154.old) Mindenféle elvárást megdönt az ő értelmezése, és egy teljesen megváltozott városképet mutat a kötet előbbi karcolataihoz képest.
Benézhetünk az íróval egy zálogházba, megismerkedve pár klienssel, megtudhatjuk milyen gyorsan váltották egymást az üzletek egy kiadó helyiségben, és melyek voltak ezek. Tipikus alakokat vonultat fel, tipikus helyzetekben, az akkori élet fő találkozóhelyeit, rendezvényeit. Egy cirkuszi előadást is részletesen végigkövethetünk, és a Newgate börtönt is elképzelhetjük a leírás alapján, méreteivel és lakóival együtt.
Számomra egyik érdekes történet a hölgyek aktivitásáról szól, minden hölgy – és a megnevezés is sokat elárul – tagja valamilyen egyesületnek, és aktív tevékenységet fejt ki: van Gyermekeket Vizsgáztató Egyesület, Havonta Gyermekágyneműt Kölcsönző Egyesület, stb., amely egyesületek egymás között rivalizálva állandó mozgásban tartják a város kulturális életét.
Dickens szerint London egy másik jellegzetességét adják azok a toprongyos előkelőségek, akikkel sehol máshol nem találkozhatunk csak itt. A karcolat jellegénél fogva nem sok mindent tudunk meg róluk, múltjukról csak megjelenni láthatjuk őket bizonyos helyeken, ugyanazon cselekvéseket végezve. Egy közülük ugyanabban a ruhában tűnik fel nap mint nap, a könyvtár ugyanazon helyén, csak az étele lesz egyre kevesebb, és ruhája egyre kopottabb.
Egy idillikus karácsonyi vacsorán hangzik el ez a bátorító felhívás: „Gondoljanak a jelen áldásaira, amiből minden ember bőven részesül, ne pedig a múlt szerencsétlenségeire, amiből mindenkinek kijut valamennyi.” (Karácsonyi vacsora, 120.old.) Mindenki számára megszívlelendő, életre szóló jótanács is lehet.
Aki szereti a múltat kutatni, és szereti az angol fővárost, és aki csak egyszerűen a másik Dickens arcára kiváncsi, nem hagyhatja ki ennek a kötetnek a fellapozását. A különböző rangú és rendű emberek bemutatása egyedi, mert a realitás látszatát keltve alkotja meg az egyes rajzokat. A kötetborító is igényesen alkalmazkodik e műfaji elváráshoz, a fehér-fekete borítólapot a pirossal kiiemelt cím teszi elegánssá, múltba hívogatóvá.