Linn Ullmann norvég írónő a kortárs skandináv irodalom egyik legnevesebb alakja. Könyvei több mint harminc nyelven olvashatók, köztük magyarul is. Legújabb kötete, a Scolar gondozásában megjelent A nyugtalanok édesapjának állít emléket.
Ullmann a világhírű svéd film- és színházi rendező, forgatókönyvíró, Ingmar Bergmann és a norvég színésznő, Liv Ullmann lánya. Hogy pontosabb képet kapjunk a családról, a könyvből idézek: „A kislány gyermekkorában szerette a listákat és számokat, és ha valaki az apjáról kérdezte, azt felelte: Apának négy háza, két autója, öt felesége, egy úszómedencéje, kilenc gyermeke és egy mozija van”. Ahhoz pedig, hogy még jobban átláthassuk Bergmann életét, el kell olvasnunk a könyvet. Az ugyanis Bergmann memoárja (akar lenni). Hogy pontosan mi is az, műfajilag nehezen behatárolható. De nem is számít. Linn Ullmann a maga sziporkázó, mindenkoron élvezetes, olvasmányos stílusával megírt könyv azon olvasó számára is élményt nyújthat, aki nem ismeri, sőt nem is különösebben érdekli a rendező élete.
Ingmar Bergmann idősebb korában szeretett volna még egy utolsó könyvet írni, mégpedig az öregedésről. A lányával közösen tervezték a munkát, ez lett volna kettejük közös projektje. Befejezni azonban nem tudták, ugyanis épp e sokat tárgyalt folyamat akadályozta meg őt ebben. Utolsó hónapjaiban mindinkább kezdte elveszíteni azt, ami meghatározta személyét: a szavakat és az emlékeket. Halála után lányának nem maradt más, mint 6 gyenge magnófelvétel, mellyel évekig nem tudott mit kezdeni. Aztán pedig ezen hanganyagokból, Ullmann letisztult emlékeiből és élményeiből összeállt A nyugtalanok. A könyv azonban sokkal több egy memoárnál, amely apja emlékét hívatott szolgálni. Sokkal inkább volt az az érzésem az elejétől a végéig, hogy az írónő szülei egymáshoz fűződő szerelmét és viszonyát, saját helyét két elismert híresség között, gyermekkorát és önmagát próbálja meghatározni emlékein keresztül. Ezek az emlékek nem egyszerű emlékek. Élmények, benyomások, lenyomatok. Ami viszont nagyon érdekes a könyv hangvételét illetően, az az, ahogyan ezeket bemutatja. Helyenként/időnként annyira eltávolodik ezektől a nagyon mély és személyes érzésektől, mintha teljesen kívülállóként mutatná be azokat, ezzel pedig egy furcsa nyomatékot adva az adott emlék légkörének. Továbbá, időben ugrálva mesél, egy-egy történet mintha megszakadna, majd újra folytatódna, vagy pedig nem. Egy-egy sztorihoz többször is visszatér Ullmann, új dolgok ismeretében tovább mesél, hogy teljesen összeálljon a kép az olvasó számára is. Az emlékek ezáltal talán maga az írónő számára is feldolgozódnak, a helyükre kerülnek.
Hogy A nyugtalanok Ingmar Bergmannról szól-e inkább, vagy Linn Ullmannról, nem is fontos. Kerek egésszé áll össze a történet Bergmann életén és Ullmann gyermekkorán keresztül, bepillantást nyerve a kulisszák mögé. Hogy mennyire érdekfeszítő vagy izgalmas a történet, szintén lényegtelen, ha Linn Ullmann a szerzője. Őt olvasni ugyanis élmény.