Torey Hayden fejlesztő pedagógusként kezdte a karrierjét, dolgozott általános iskolák speciális osztályaiban, kutatóintézetekben és magánklinikákon is. Jelenleg is tanácsadója több gyermekbántalmazás ellen küzdő szervezetnek. Első könyve, amelyet visszaemlékezései és a munkája során szerzett tapasztalatai alapján írt meg, 1980-ban jelent meg Egy gyerek címmel (magyarul a Göncöl Kiadó gondozásában látott napvilágot 2010-ben), és az első könyvét további hét olyan követte, amelyben egy-egy, a tevékenysége során tapasztalt különös esetet boncolgat. Ilyen a Szellemlány is, amely angolul 1991-ben jelent meg, magyarul pedig – szintén a Göncöl Kiadónak köszönhetően – 2009-ben. Figyelem, a könyvet mindenhol a tényirodalom kategóriába sorolják – ezzel együtt sokkal izgalmasabb, mint sok hasonló témájú, kitalált történet. Talán éppen azért, mert minden úgy történt meg, ahogy a szerző leírta.
A Szellemlány egy kislány története, akivel Hayden a munkája során találkozott. A szerző egy karácsonyi estén úgy döntött, hogy az életében változásra van szükség. Maga mögött hagyta a Sandry Klinikát, ahol előtte három évig kutatás-koordinátorként és terapeutaként dolgozott, és egy vidéki iskolához szegődött, ahol speciálisan képzett tanárt kerestek egy év közben megüresedett állás betöltésére a viselkedési zavarokkal küszködő gyerekek osztályába. Az osztályba mindössze négy gyerek járt: egy kilencéves autista kisfiú; egy hatéves, szorongással küszködő fiúcska; egy nyolcéves sziú származású fiú, aki kezelhetetlenül viselkedett, csúnyán beszélt; és egy nyolcéves, szelektíven néma kislány, Jadie, aki állítólag otthon beszélt és nevetett, természetesen viselkedett, az iskolában viszont meghúzta magát, és nem volt hajlandó megszólalni.
Hayden és Jadie között különös kapcsolat alakul ki: a nő viszonylag hamar eredményt ér el, és alig pár nappal a megérkezése utána valami olyanra sikerül rávennie a kislányt, amire korábban senki sem volt képes. Jadie – egyelőre kizárólag Haydenhez – beszélni kezd, és nagyon furcsa dolgokat mond el arról, hogy miért hallgatott mindeddig. Szellemekről suttog, akik éjjelente meglátogatják, s akik a Dallas című tévésorozat főszereplőinek neveit viselik, állítólag nagyon bizarr, szekták rítusaira emlékeztető dolgokra kényszerítik, s azzal fenyegetik, hogy meghal, ha minderről eljár a szája. Haydent valósággal sokkolják a hallottak, és nem tudja, hogyan kezelje az esetet. A kislány elmondása alapján a nő arra következtet, hogy Jadie esetleg szexuális zaklatás(ok) áldozata. Akkor viszont mi a magyarázat a szellemekről szóló részre? Miért jár-kel összegörnyedve a kislány, amikor képes kiegyenesedni is? Milyen üzenetet hordoz a Hayden kocsijának kereke elé helyezett baba? Ki tette oda? És vajon miért lett öngyilkos Hayden elődje, akinek a helyére ő érkezett az iskolához?
Torey Hayden egész biztosan zseniális gyermekpszichológus. A könyv lapjain egy rendkívül felkészült, profi szakember portréja elevenedik meg. Ahogy halad előre a történet, úgy tárul elénk Torey Hayden alakja is, aki természetesen egyes szám első személyben meséli el Jadie esetét. Hozzáértő, a végtelenségig türelmes, a kollégái által megbecsült, kiegyensúlyozott, békeszerető embert ismerhetünk meg a személyében, aki – mint az menet közben kiderül – nagyon jó mesélő is. A Szellemlány valósággal magával ragadja az olvasót, miközben a szerző egyetlen mondat erejéig sem erőlködik hatásvadász jelenetek összerakásával; úgy borzongat, hogy közben tulajdonképpen nem erre törekszik. Amit a Szellemlányban leírt, az valóban megtörtént, efelől nem marad kétsége az olvasónak a könyvet elolvasva. A legelején leszögezi, hogy a neveket megváltoztatta, minden mást viszont úgy ad vissza, ahogy az a valóságban megtörtént.
Noha a Szellemlány tényirodalmi alkotás, Torey Hayden könyve mindvégig regényszerű. A szerző szinte sehol sem bocsátkozik szakszerű elemzésbe, mellőz minden olyan tudományos okfejtést, amely untatná a laikus olvasót, érthetően fogalmaz, a stílusa gördülékeny, a nyelvezete kiforrott és olvasmányos, amely művelt, intelligens mesélőről árulkodik. Hayden már az első oldalakon megragadja az olvasó figyelmét, és az utolsó oldalig képes tartani ezt a szintet. A történtekre, Jadie viselkedésére több lehetséges magyarázat körvonalazódik (tényleg szellemek kísértik, esetleg szexuális bántalmazás áldozata, vagy nagyon élénk a fantáziája, amely megmagyarázhatatlan viselkedési zavarokkal társul), s ahogy előre haladunk, úgy válik egyre bizonytalanabbá Hayden – és vele együtt az olvasó is.
A szerző egészen a könyv végéig nem kap (és így az olvasónak sem ad) egyértelmű magyarázatot a történtekre, bár befejezésül a legerősebb sejtését sikerül némiképp alátámasztania. Jadie-t végül „kivezeti a szellemek világából”, ahogy azt a könyv borítója is hirdeti, és az ép ész azt követeli, hogy azt a magyarázatot fogadjuk el mi is, amit Hayden a legvalószínűbbnek talál. De egy nyugtalanító kérdés azért ott motoszkál bennünk azt követően is, hogy becsuktuk a könyvet, és visszatettük a polcra.
A Szellemlány egy nagyon fontos problémára világít rá: a kicsik ellen elkövetett erőszakra. Jadie története tulajdonképpen egy segélykiáltás. A világon évente több millió gyermeket bántalmaznak szexuálisan. A kicsik teljességgel védtelenek, és a szexuális bántalmazás során olyan lelki sérüléseket szenvednek, amelyek egy egész életre velük maradnak. Hayden Szellemlánya azt üzeni, hogy járjunk nyitott szemmel, vigyázzunk a kicsikre, és határozottan lépjünk fel, ha rendellenességet észlelünk a környezetünkben. Életet menthetünk a szó szoros és átvitt értelmében is.