Az ember és a többi földi élőlény közötti egyik kardinális különbség abban rejlik, hogy az ember tudatában van mulandóságának. Egy ősrégi pillanatban, az idők ködébe veszve az ember rádöbbent halandóságára, ha úgy tetszik, evett a tudás fájának gyümölcséből. A haláltudattal egy időben pedig megjelent a félelem tudata is. Félelem a külvilág, a környezet veszedelmeitől, más emberektől, félelem önön gondolataitól és legvégül félelem a megsemmisüléstől. Ez az egzisztenciális érzés végighúzódik a történelmen, civilizációktól, kultúráktól függetlenül meghatározta és mindmáig meghatározza az emberi társadalmak fejlődését.
Ezt az ősidők óta meglévő archetipikus élményt generációról generációra megélte az emberiség. Napjainkban a szédületes technológiai fejlődés, a modernizáció vívmányai azt a képzetet keltik, hogy az emberiségnek sikerült egy kényelmes, biztonságos otthonná alakítani a Földet, miközben egyre ritkábban gondolkodunk a végső kérdésekről. Élvezzük az életet, igyekszünk minél nagyobb részt kiszakítani magunknak az egészből, viszont a kegyetlen valóság kijózanítóan hat: annyi idő után sem értjük, miért e sok szenvedés a világon, miért nem vagyunk boldogok, ha összehasonlíthatatlanul jobban élünk, mint bárki más korábban, és végül, miért nem győztük még le a halált, miért lapul bensőnk legmélyén a szorító, iszonytató érzés, saját megsemmisülésünk tudata?
Az emberi félelem legfőbb forrása a halál fenyegetése, ami jóval többet jelent a biológiai megsemmisülésnél: az egyén mindensége, teljessége válik semmivé. Technológiai, tudományos fejlődés ide, jólét, szabadság oda, a lét végső kérdéseit illetően tapodtad sem mozdult előre az emberiség az Édenkert, a Sínai hegy, vagy az Olümposz csúcsa mellől. Sőt, a vallásos értékrend fokozatos háttérbe szorulásával a bizonytalanság, tudatlanság ma nagyobb, mint valaha. Hisz a hívő ember nem a teljes megsemmisülés miatt érez aggodalmat, hanem a folytatás milyensége miatt.
Nem tudjuk, kik vagyunk, honnan hová tartunk, mi célja életünknek és szenvedésünknek, és főként, miért kell meghalnunk. Ezekre a kérdésekre számtalan válasz született az idők folyamán, ám ezeket sem cáfolni, sem bizonyítani nem tudjuk. Így csak egy bizonyos, az ősidők óta érzett félelem és szorongás az ismeretlentől, ami bénító, de egyben megtermékenyítő is lehet, hisz a félelem a létezésre is ráébreszt.
De létezik-e élet a halál után? Erre a kérdésre is megszámlálhatatlan válasz született az idők során. Philip C. Almond könyve ezek egy részét, a zsidó, görög és keresztény kultúrkör válaszait foglalja össze, lenyűgöző módon. Ezek a válaszok szervesen illeszkednek abba az általános szemléletbe, hogy a halál tökéletes értelmetlensége csak akkor haladható meg, ha az emberi létezés a halál után is folytatódik valamilyen formában. A látásmódban kitüntetett szerepet kap az igazságosság iránti vágy, hisz az nem lehet, hogy a földi egyenlőtlenségeket és szenvedést követően, a halál és/vagy a végső ítélet után nem osztanának igazságot.
A könyv időrendi sorrendben tárgyalja az alvilágról, a lélek és a test eredetéről és mibenlétéről, az üdvözültekről és kárhozottakról, valamint a mennyországról szóló eszméket, elmélkedéseket, divatos szóval élve, narratívákat. Egy olyan izgalmas vallástörténeti és irodalmi utazásra invitál, amely során az olvasó alapos betekintést nyerhet a nem is olyan régen még a közép-kelet-európai társadalmak szerves részét képező halálkultúrába. A kaland Mózes V. könyvével veszi kezdetét, hogy aztán rendkívül szerteágazó módon, Platón, Arisztotelész, Órigenész, Hippói Szent Ágoston, Aquinói Szent Tamás, Dante, Luther Márton, John Locke, Immanuel Kant, Emanuel Swedenborg és még számos gondolkodó szemüvegén keresztül vizsgálja a problémakört. A megkérdőjelezhetetlen szakértelmén túl a szerző stílusa rendkívül olvasmányos, viszonylag könnyen emészthető, és Almond végig fogja az olvasó kezét. Amikor kizökkenne a ritmusból, rögtön összefoglalja az addigiakat, visszaterelve a helyes vágányra az összekuszálódni készülő gondolatmenetet. Emellett a helyenként tetten érhető rendkívül finom, mértéktartóan humoros, alig pár szavas megjegyzések tovább színesítik a gondolatfolyamot, ezek ráadásul nem öncélúak, hanem a jobb megértéshez járulnak hozzá, és mindvégig alázatosak.
A kötet rendkívül sok művelődés-, kultúr- és vallástörténeti, filozófiai kérdéskört érint, az olvasó pedig azon kapja magát, hogy saját élettapasztalata, valamint a valláshoz, Istenhez, lélekhez fűződő és a halálon túlival kialakított viszony- és érvrendszere révén akaratlanul is állást foglal Platón vagy Arisztotelész mellett, akiknek eszméit egyaránt magába olvasztotta a kereszténység. A filozófiai magaslatok mellett az alvilág földrajza, azon belül is a Hádész, Seol, Ábrahám kebele, a gyermekek és ősatyák limbusa, Dante poklának tornáca annyira érzékletesen vannak tálalva, hogy az olvasónak, szentségtörő módon kedve támad egy sétát tenni Szent Pál társaságában Tartarosz legsötétebb, legundorítóbb bugyraiban. További pozitívum, hogy a szerző szót ejt korunknak az eszkatológiával kapcsolatos modern vízióiról is, sőt, Tolkien és Harry Potter is helyet kapnak a könyv oldalain.
A lezárásban ugyan nem kapunk választ arra, hogy pontosan hol is található a túlvilág és mi vár ránk ott, viszont arra igen, hogy mi a szerző a személyes várakozása e tekintetben. Ha figyelmesen olvastunk, a válasz nem lesz meglepő, hisz az egész köteten végighúzódik a remény örökérvényű gondolata, amit ha továbbviszünk, Pál apostol nagyszerű megfogalmazása jut eszünkbe: A hit a remélt dolgok bizonyosságként való megélése.