A sötétség minden színe egy sorozatgyilkos utáni nyomozás krónikája, de Chris Whitaker olyan mesterien szövi a történet szálait, hogy a tényleges nyomozás többször is mellékessé válik, és az olvasó sokkal inkább szurkol a regény szereplőinek boldogságáért, mint azért, hogy a gyilkos rendőrkézre kerüljön. Egyszerre fejlődéstörténet és szerelmi történet, amely azt üzeni, hogy a reményt semmi sem olthatja ki az emberben.
A regény cselekménye több mint negyed évszázadon ível át, és túl összetett ahhoz, hogy egy recenzió keretein belül mindenre kiterjedően ismertetni lehessen. Dióhéjban így foglalható össze: a helyszín egy fiktív kisváros a Louisiana állambeli Ozark megyében, a történet pedig 1975-ben kezdődik egy félszemű, tizenhárom éves kisfiú elrablásával, bár az első fejezet még ennél is korábbra visszarepít, hogy alaposabban megismerhessük a két főszereplőt. Patch önmagát áldozza fel azon a délutánon, amikor sikoltozást hall az erdőben. Misty Meyer, a városka egyik gazdag családjának egyetlen lánya megmenekül a símaszkot viselő támadó kezei közül, de nyoma veszik a kisfiúnak. Patch szegény családból származik, szenvedélybetegséggel küzdő édesanyja egyedül neveli. Patch egyetlen barátja Saint, egy furcsa méhész kislány, akit a nagyanyja nevel. A város lakói hiába kutatják át a közeli erdőket többször is, a fiút nem találják. Saint azonban nem adja fel; minden idejét Patch keresésére fordítja, folyton a rendőrfőnököt nyaggatja, hogy folytassák a kutatást, meggyanúsítja a helyi idős orvost is, és kitartóan keresi a nyomokat, mert hiszi, hogy a barátja valahol életben van. Időközben újabb lány tűnik el a környéken.
Saint állhatatos kutakodása több mint egy évvel később hozza meg a gyümölcsét. A kislány egymaga bukkan arra a férfira, aki egy erdei tanyán él, a kíváncsi tekintetektől távol, és egy föld alatti bunkerben rejtegeti a lesoványodott, beteg Patchet. A rajtaütés során tűz üt ki az elhagyatott, kamerákkal megfigyelt birtokon, és a helyszínen egyetlen túlélőt találnak: a kisfiút. A nagy kiterjedésű birtokon a föld alól a környékről elrabolt lányok maradványai kerülnek elő. Az nem világos, hogy a gyilkos a tűz áldozatává vált, vagy megszökött, de később újabb lányok tűnnek el más államokban, amely alapján a nyomozók arra következtetnek, hogy a tettesnek sikerült elmenekülni.
A cselekményvezetés mindvégig lineáris, kivéve azt a körülbelül huszonöt oldalnyi részt Patch szabadulása után, amelyben a narráció visszakanyarodik az elmúlt egy évre, hogy Patch fogságáról meséljen. Ez ugyanis sorsdöntő a későbbi események szempontjából. Patch mindvégig egy sötét lyukba van bezárva, ahová nem jut be semmi fény. A szűk veremben azonban van még vele valaki: egy lány, aki a világtalan hónapok alatt a támaszának, a lelki társának bizonyul, és aki Grace-nek nevezi magát. Őt nem találják meg a tanyán, amikor a rendőrök Saint nyomát követve rajtaütnek a gyilkos rejtekhelyén – és ez a jel ugyancsak arra enged következtetni, hogy a gyilkos esetleg megszökött, és Grace-t is magával hurcolta. Patch a felépülése után megszállottan keresni kezdi Grace-t. Minden idejét és energiáját arra áldozza, hogy felkeresse az elrabolt lányok családjait, hogy minél többet megtudjon az eltűnt lányokról. Idővel lányok portréit kezdi festeni, a fogsága idején megtapasztalt érzéseire és érzékeléseire (szagok, illatok, tapintás) támaszkodik, és egyre nagyszerűbb portrékat fest arról a Grace-ről, akit sosem látott. A környezetében élők azt is kezdik megkérdőjelezni, hogy Grace egyáltalán létezik. Lehet, hogy a tizenhárom éves fiú úgy volt képes túlélni egy évet egy vaksötét veremben, hogy kitalált magának egy társat, akivel osztozhat minden fájdalmán és kétségbeesésén?
Ha ezen a ponton azt hiszed, hogy túl sokat meséltem a regény cselekményéről, akkor megnyugtatlak: a fent ismertetett események a könyv első 120 oldalát teszik ki, ami éppen egy kevéssel több mint egyötöde a regénynek. Patch elrablása, fogsága és megmenekülése csupán a magja mindannak, ami utána következik, és Chris Whitaker rendkívül érzékletesen bontja ki azokat a szálakat, amelyek, mint egy szerteágazó szőlőtőke, nőnek ki annak az egy évnek a történéseiből. Az események előrehaladtával válik egyre nyilvánvalóbbá, miként változtatta meg a szereplők életét az az egy év, és hogyan váltak idejekorán felnőttekké.
A sötétség minden színe, ahogy az egy jól megírt nagyregényhez illik, rengeteg témát dolgoz fel: megszállottság, remény, családi kötelékek, szeretet, felelősségérzet, álmok hajszolása, társadalmi különbségek. Némelyiket jobban körüljárja a szerző, másokat csak érint. Nagyon szépen rajzolja meg a szereplők életútját. Noha a szó szoros értelmében valamennyien túlélték azt a bizonyos napot (még Patch is, akiről a kisváros egy éven át azt hitte, hogy meghalt), ők valójában nem túlélői, hanem áldozatai annak a napnak. Whitaker több évtizeden át kíséri útjukon a szereplőket, és megmutatja, hogy mindannyian elveszítettek valamit aznap, hogy valamennyiüknek átalakította az életét, megváltoztatta az életcéljukat, béklyót rakott rájuk. Különösen nagy hangsúlyt kap a regényben két téma: célt találni az életben, valamint a megszállottság. Patch az, aki mindent képes alárendelni annak a célnak, hogy megtalálja Grace-t. Neki tulajdonképpen ez lesz az életcélja, és ehhez görcsösen ragaszkodik. Az állhatatossága átragad a környezetében élőkre is, elsősorban Saintre, aki egy idő után mindenki máshoz hasonlóan megkérdőjelezi Grace létezését, és egy idő után beletörődni látszik abba a tudatba, hogy “elveszítette” Patchet. Felnőttként mégis a nyomozói pályát választja, és a Szövetségi Nyomozóiroda ügynökeként maga is csatlakozik a sorozatgyilkos utáni kutatáshoz. Ezzel közvetve persze a Grace utáni nyomozás részévé válik, de az indok kettős: nemcsak hivatásból teszi, hanem a Patch iránti érzelmektől vezérelve.
A szerző nagyon jól szemlélteti, miként lesznek a gyerekekből az akaratukon kívül túlságosan korán felnőttek, és ugyanakkor hogyan maradnak mégis kicsit gyerekek egész életükre. Patch és Saint olyan családi háttérrel rendelkeznek, amely (sajnos) automatikusan magával hordozza a társadalmi kirekesztést. Az a bizonyos nyár pedig még inkább rányomja a bélyegét az életükre: Patch túl kell élje a kibírhatatlant, Saint pedig a felnőttek helyett is kell kutasson, nyomozzon, hogy megtalálja a barátját. Amíg a vele egykorúak felhőtlen gyerekkoruk egy újabb évét élvezik, ő minden lélegzetvételével azon van, hogy megtalálja Patchet. Amikor Patch végre szabadul, még csak tizennégy éves, de olyan teher nehezedik a vállára, amellyel egy felnőtt is nehezen birkózna meg: meg kell találja Grace-t, akiről egy idő után senki sem hiszi el, hogy létezik. Olyannyira a rögeszméjévé válik ez, hogy nem is veszi észre, hogy közben elszalaszt mindent, ami ott van előtte. Whitaker fájdalmasan szép fejlődéstörténetet tár az olvasó elé; Patch úgy válik felnőtté, úgy fejlődik a jelleme, hogy közben ez a megszállottság csapdában tartja.
A regényben kimondatlan, képzelt és kényszerű szerelmi történetek rétegződnek egymásra. Patch és Saint között valami édes gyermekszerelem bontakozik ki, és a szerző képes alig pár oldalon érzékeltetni azt a vonzódást, amit két tizenhárom éves érez egymás iránt. Sosem mondják ki, mert akkor talán még nem is ismerik fel, de a közöttük lévő csodálatos harmónia azt sugallja, hogy ez a két ember egymás számára lett teremtve. Saintben az érzés csak erősödik az alatt az egy év alatt, amíg kétségbeesetten keresi az elveszett barátját – Patch viszont a szabadulása után már nem az a fiú, aki előtte volt. Minden porcikája Grace-t keresi, minden gondolatát lefoglalja az a lány, akiről azt állítja, hogy mellette volt a sötét kamrában, és akit ő meg kell mentsen. Az olvasónak mindeközben megszakad a szíve Saint miatt. A lány csendben, egyetlen zokszó nélkül veszi tudomásul, hogy Patch már nem az, akire ő emlékezett, akit ő olyan elszántan keresett egy éven át, és akit elveszített, miután megtalálta. Hogy a helyzet még bonyolultabbá váljon, Misty Meyer is képbe kerül. Ő az a lány, akit Patch azon a végzetes napon megmentett a gyilkos kezei közül; elsősorban bűntudat gyötri, amiért helyette Patch került fogságba, és adósnak érzi magát, ezért közeledik a fiúhoz – bár később kettejük románca egyéb színt is kap. Patch ideig-óráig visszautasítja Misty közeledését, mondván, nem tartozik neki semmivel, de a két sebzett lélek végül egymásra talál – noha az olvasó nincs meggyőződve arról, hogy ez egy igaz szerelem.
A regény cselekménye közel három évtizedet ölel fel, és a háttérben ott zajlik az élet, a huszadik század utolsó negyede, annak nagy történelmi eseményeivel. Ez volt az egyetlen pont, ahol úgy éreztem, hogy a szerző kissé túltolta. Erőltetettnek éreztem azokat a közbeékelt jeleneteket, amelyek azt hivatottak jelezni, hogy időben éppen hol tart a cselekmény (fölösleges, hiszen mindegyik rész előtt évszám jelöli ezt), illetve gyanítom, hogy még azt is, hogy a könyv szereplői egy létező, általunk ismert univerzumban léteztek. A Hubble űrteleszkóp, a berlini fal leomlása, a Monica Lewinsky-ügy csupa olyan dolog, aminek az említése nem adott hozzá semmit a történethez. Anélkül is világos volt, hogy időben mikor is történik éppen valami, több alkalommal is idegennek találtam a kontextushoz képest. Ez persze olyan apróság, amely szinte semmit nem von le a mű értékéből, amikor azt egy bizonyos távolságból szemléljük. Olvasás közben azért néha felszaladt a szemöldököm, amikor egy-egy rövid bekezdésben arról mesélt a szerző, hogy a szereplők éppen mit néztek a tévében vagy mit hallottak a rádióban.
A Londonban született és nevelkedett Chris Whitaker első regényével (Tall Oaks) elnyerte a Brit Krimiírók Társaságának legjobb első regénynek járó díját, az Ahol az égbolt véget ér című könyve pedig a szervezet legjobb könyvnek járó Aranytőr díjában részesült 2021-ben. Abból a regényből a hírek szerint a Disney készít filmet, miközben a 2024-ben megjelent A sötétség minden színe alapján tévésorozat készül. Whitaker ma az angliai Hertfortshire-ban él feleségével és három gyermekükkel.