Margittai Gábor 1973-ban Budapesten született író, újságíró. A szegedi bölcsészkar magyar-filozófia-XX. századi magyar irodalom szakán végzett és ugyanitt doktorált Babits Mihály esszéírásából. 1996 és 1999 között a Magyar Írószövetség folyóiratának, a Magyar Naplónak a könyvrovatát szerkesztette, majd 2001 óta a Magyar Nemzet Hétvégi Magazinjának társszerkesztője. A szórványban élő magyarok felkeresése és kutatása egyfajta „szerelem” az írónál, hisz évekig járta Dél-Erdélyt és tapasztalatairól papíron is beszámolt. Mi a madzsar? című könyvének anyagát két év alatt gyűjtötte össze, feleségével, Major Anitával karöltve, afrikai sivatagban, kazak sztyeppén, franciaországi hegyvidéken és török földön bolyongva.
Adott egy házaspár és három különböző földrész, több száz év történelmi távlat és térbeli elhatároltság. Nyelvükben, életvitelükben és kultúrájukban eltérő népek, csupán egyetlen közös ponttal: szilárd azonosságtudattal, mely megkülönbözteti őket a környezetükben élő törzsektől. Másságukra büszkék, legyen az előny vagy hátrány olykor, még ha konkrét eredetüket homály fedi is, mítoszaikban feltétel nélkül hisznek és örömmel tekintenek múltjukra. A múlt nagy becsben őrzött kincsük, hisz a jelenkor sokuk életét „elrabolta”.
„A szórványlét az nem csak történelmi, hanem filozófiai és lélektani probléma is szerintem, és ez az, ami engem rendkívül izgatott, hogy hogyan lehet úgy megmaradni, úgy fönntartani az öntudatot, a történelmi eredet tudatát, hogy közben minden összeesküdött ezek ellen a népcsoportok és emberek ellen. Hogyan lehet a tengerben szigetként úgy kiemelkedni, hogy közben a sziget fölött át-át csapnak a hullámok?” – nyilatkozta a szerző egy beszélgetés folyamán.
Az Oszmán Birodalom európai uralkodása idején ezrével kötöttek ki általuk legyőzött és behódolni késztetett népek ifjai a konstantinápolyi rabszolgapiacokon, így temérdek magyar is. A kegyetlen, hideg és agymosással járó janicsár lét mondhatni a legjobb sors volt az elraboltak számára. Amint a könyv elején is elhangzik, mintegy útbaigazítóként, rengeteg feljegyzés és beszámoló készült a foglyok életéről, melyekből kiderül micsoda kegyetlen, emberhez nem méltó bánásmódban részesültek a rabszolgaként, szolgálóként, munkásként vagy éppen gályarabként, herélt kéjencként tartott gyaurok. Vannak olyan források, ahol egész rabszolga kolóniákat, falvakat említenek vagy a török hadseregben megbecsült más országi katonákat. Talán ezeknek a letelepített szolgálóknak és a különböző helyeken állomásozó, majd ott felejtett katonáknak az utódai lehetnek e furcsa, kedves és eredetükhöz mélyen ragaszkodó emberek?
Ugyanakkor felbukkan egy, a Julianus elveszett magyarjaira utaló közösség is. A könyv objektív megközelítése egy magyar ember számára szubjektív kérdésnek. Nem támad vagy véd különböző, származásunkat igazolni vélő elméletet sem, hisz nem a tudós ember nagyítójával, hanem az újságíró, és lehetséges rokon közeledésével és kíváncsiságával részletezi a felmerült kérdéseket. Emberi sorsok meghökkentő történetei tárulnak fel a műben (közel 200 színes fotóval tarkítva), mely példaértékű lehet bárki számára, függetlenül attól, hogy tudományosan mennyire igazolt tényről van szó.
Törökország területén 8 település nevében is megtalálható a bizonyos „madzsar” előtag. Ezek közül a legérdekesebb talán Macarköy, azaz „Magyarfalu”. A török nyelvben a madzsar, egyértelműen magyart jelent. A falucska lakói közt több legenda is kering őseikről, sírköveiken a térségben egyedülálló motívumok találhatóak és biztosak abban, hogy ők „madzsarok”, hisz felépítésükben is különböznek a helyi lakosságtól. Ezen kívül semmi egyebet nem tudni hovatartozásukról…
Dél-Egyiptom és Észak-Szudán bádogházaiban, az Asszuáni-gát lerombolása után mesterségesen újjáépített városokban élnek a núbiai arisztokraták, a fekete magyarok, a magyarábok. Ősapjuknak együntetűen Ibrahim el-Magyart, az I. Szelim szultán által kihelyezett katonai különítmény vezetőjét tekintik. Régi lakóhelyüktől, értéktárgyaiktól, életvitelüktől megfosztottan a felmorzsolódás fenyegeti őket, pedig 500 éve vezetik családfájukat, s lám, hogy kezelik helyzetük a magyarországi „testvéreik”?
A ’60-as években kirobbant egy hír, miszerint Provence hegyei közt eldugva, furcsa családnévvel rendelkező francia családok élnek. A középkori járványok által kipusztított lakosságot talán a rabszolgapiacok áldozataival pótolták? Köztük magyarokkal is?
Végül a kazak sztyeppék zord időjárásával és helyzetével szembesülhetünk. A világ elől elzárt, a kommunizmus által megtizedelt, elüldözött és szokásaitól megfosztott madjar törzs próbálkozik a régmúlt felidézésével. A helybéli kazak lakosságtól eltérő eredetet valló kis csoport nagyjai hosszú idő után ülhettek össze, egy kurultaj (törzsi gyűlés) keretein belől, melyre magyarországi hagyományőrzők is hivatalosak voltak. Velük kapcsolatban egy DNS vizsgálat eredményeiről is olvashatunk…
Az elbeszélt történetek éppúgy lehetnek igazak, mint hamisak, de mindenképpen figyelmet érdemelnek hitük és ragaszkodásuk, kitartásuk és túlélésük miatt. Beszámolómban talán nem voltam végig tárgyilagos, nem voltam képes megőrizni kritikus szemléletem mert annyira megdöbbentettek a tények, talán épp saját szórványlétemnek köszönhetően is. A könyv elolvasása után, még mindig érvényes a kérdés: mi a madzsar?