Kármán József élete és írói pályafutása is rendkívül hamar véget ért. Mindössze 26 éves volt, mikor Losoncon, szülővárosában tisztázatlan körülmények között, a Martinovics-mozgalom vezetőinek kivégzése után, elhunyt. E rövid idő alatt azonban maradandót alkotott. 1794-ben megjelentette a női olvasóknak címzett Uránia negyedévi folyóiratot, csupán három számmal. S ebben a három számban közölte A nemzet csinosodása c. értekezését és napló- és levélregényét, az első magyar regényt, a Fanni hagyományait. Megjelenése után egy időre feledésbe merült, míg 1843-ban Toldy Ferenc könyv formájában kiadta azt. E kiadást követően az irodalmárok fordításnak vélték, majd valóságon alapuló műnek, miszerint Fanni Kármán József kedvese lehetett. A vita Fanni kilétét illetően hosszú ideig folyt, hisz az egész történet úgy van megírva, hogy a hősnő valós voltát sugallja. A legvalószínűbb azonban, hogy a regény az író képzeletének szüleménye, egyéni alkotása, melyre némi hatást gyakorolt a kor és a szentimentalista stílus remekműve, Goethe ifjú Werthere.
Természetesen kötelező olvasmány az iskolában. És a fiúknak nem igazán tetszik. A lányok is furcsállják, ők azonban mégis közelebb állnak hozzá. Az osztálytársam szerint Fanni „depressziós” volt. Ma talán így hívnánk, akkor azonban szentimentalista hősként illették. A szentimentalizmus, vagy preromantika, a felvilágosodás korának egyik meghatározó stílusirányzata. A vele egy időben hódító, Descartes kartezianizmusából kifejlődött, az észt, a rációt, a tudományos megmagyarázhatóságot és a világmegváltó eszméket hirdető klasszicizmus ellenpólusaként jött létre John Locke empirizmusából kiindulva. Az egyén szerepének fontosságát helyezi előtérbe, az egyén fájdalmát és szenvedését a világban. Jellemzői az elragadtatás, a túlcsorduló érzelmek és gyakori a lélekábrázolás… épp így ezek jellemzik a hazai szentimentalizmus főművét, a Fannit is.
A napló és a levél a stílus kedvelt formái voltak és e szubjektív mód megfelelő volt az énelbeszélés, énregény, önreflexió megvalósításához. A mű előszavában maga az író szól hozzánk, elmesélve a történet hátterét: egy fiatal hozta ezeket a csekély irományokat, mint egy lány egyetlen hagyatékát, jelenlétének a világban egyetlen utolsó maradványát, mely méltó arra, hogy a publikum szeme elé tárják. Később a perspektíva szűkül és maga a fiatal fiú, Fanni egykori szerelme szólal meg elmesélve a lány korábbi életének történetét: anyja meghalt kisgyerek korában, apja és mostohaanyja kegyetlenül bántak vele, nem volt szava a háznál, akárcsak egy szolga; valóságos szent teremtés, nem panaszkodott, szerény és visszahúzódó, az eltávozott édesanyjához vágyott olykor…
S ezután a perspektíva teljesen beszűkül, elkezdődik a naplóbejegyzések sora, majd néhány levél. Fanni a meg nem értett, kitaszított, szótlanul szenvedő és megalázkodó, gyenge teremtés a természet menedékében veti papírra lelkének rezdüléseit. Számára ez a kommunikáció majdnem egyetlen formája, hisz családja nem figyel rá, mindössze egyetlen barátnővel rendelkezik egy özvegyasszony személyében. Naplójában önmagával tárgyalja és vitatja meg gondolatait, saját magának írja sorait. Az olvasó ezáltal nem kívülről, hanem belülről, a szereplő helyzetéből látja a történetet, még jobban átérezve az amúgy is erőteljes érzéseket. Tavasz van, s Fanni lelke analóg hűséges társával, a természettel, kivirágzik és találkozik a szerelemmel. A tapasztalatlan lány először szembesül effajta csodával, kizökken szürke mindennapjaiból és átadja magát az érzésnek. Szerelme viszonzásra talál, ám ő elég suta az önkifejezésben, mégis nem ez az, ami korlátot szab a fiatalok közé. Hanem apja, saját vére. A korra jellemző módon nem hagyja, hogy igazi vonzalmon alapuló házasságot kössenek. Fanni meg túl törékeny, nincs önbizalma, hogy szembe szegüljön. Belenyugszik, beletörődik, ám újra eljön a tavasz, a ciklikus idő rendje szerint. De az ember életében a lineáris idő érvényesül…