Erik és Csipesz nyomoz

Írta : Kövecses Panni
Eredeti cím : Erik és Csipesz nyomoz
Eredeti kiadás : 2011
Kiadó : Lajka Books
Terjedelme (oldalszám) : 104
93

Kövecses Panni első mesekönyve egy humoros, fordulatos, gyerekeknek szóló detektívtörténet. A vakáció épp csak elkezdődött, amikor az idilli tengerparti kisváros lakóinak békés mindennapjait rejtélyes eltűnések bolygatják fel. Kövesd nyomon Erik és Csipesz kalandos nyomozását az ellopott kanári, automata fényképezőgép és szarukeretes szemüveg után, hogy végül fény derüljön az igazságra és megtudd, ki a rejtélyes tolvaj az események hátterében. A könyv illusztrációja a szerző grafikus hátteréből adódóan rendkívül gazdag, finoman elegyíti a modern, kortárs grafika irányvonalait a 60-as évek kelet-európai illusztrációs hagyományaival. Ez a könyv ideális első olvasmány lehet, azoknak a kisiskolásoknak, akiket be szeretnénk vezetni az olvasás varázsába.

Erik and Nipper Investigate címmel megjelent a mesekönyv angol nyelvű változata is, ami izgalmas lehetőséget nyújt az angolul tanuló gyerekeknek a könyv két nyelven történő olvasására és megértésére.

Nagy gyerekem van, ritkán olvasok mesét. Most mégis, egy lendülettel olvasom végig Kövecses Panni meséjét, aztán rögtön mégegyszer, mert időközben pár kérdés felmerült bennem, a szövegben azonban nem találtam  a válaszokat. Ekkor közvélemény kutatásba kezdtem, és felnőtteket, gyerekeket is megkérdeztem, mit gondolnak a színekről, rajzokról, nevekről, helyszínekről. Igazán unikum a könyv, mert a válaszok értékelhetetlenül vegyesek voltak. Ekkor tettem fel a kérdéseket Kövecses Panninak.

Hegedűs Ágota: Miért ilyen a könyv színvilága?

Kövecses Panni: Az “ilyen” alatt gondolom azt érted, miért tér el a megszokott pasztell-fagyi színvilágú babakönyvektől vagy éppen a legtöbb rajzoló programban megtalálható alap piros-kék-sárga-zöld kombinációtól? Nézd, én egy grafikus dizájner vagyok, az évek alatt kialakult egy saját stílusom, egy saját ízlésvilágom és színkezelésem. A mesekönyv illusztrálásánál nagyon tudatosan válogattam ki azokat a színeket, amikről úgy gondoltam elég vidámak és élénkek egy gyerekkönyvhöz, de ugyanakkor egy bizonyos esztétikai értéket is képviselnek. A piros itt nem 100% élénk piros, hanem egy picit narancsosabb, a kék egy picit türkizesebb vagy szürkésebb, a sárga mustárosabb. Nem a rajzprogram default színkockáiból válogattam, hanem gondosan, egyenként kevertem ki minden színt. Nem gondolom, hogy a színek csak a felnőtteknek tetszenének attól, hogy eltérnek a megszokottól. Az én tapasztalataim szerint a gyerekek ugyanúgy lelkesednek a rajzokért, mint a felnőttek, az igényes/esztétikus színkezeléstől pedig valószínűleg az ő ízlésviláguk is fejlődik.

H. Á.: Tudjátok-e, hogy öt megkérdezettből háromnak elsőre beugrott a Pöttyös Panni kötet?

K.P.: Nem, konkréten a Pöttyös Pannival mások még nem hozták eddig összefüggésbe. A Lolka Bolkával vagy Annipannival viszont már igen. És ennek egy nagyon könnyen megfogható oka van: A könyv (a sztori is, de főleg az illusztráció) egy Magyarországon körülbelül 40-50 évvel ezelőtt virágzó stílust visz tovább. A figurák, a formák, az arckifejezések, a helyszínek, az eszközhasználat, a színek (!) egy olyan stílus ismérvei, amit sajnos Magyarországon elmosott a nyolcvanas évek és a rendszerváltás. De ez nem azt jelenti, hogy ez a stílus egyébként már nem él. Nagyon is él, sőt, virágzik. Ez egy abszolút nemzetközi stílus, ezt nem Magyarországon, vagy Kelet-Európában találták ki. Ugyanúgy létezett Franciaországban, Amerikában, Brazíliában, mint nálunk, vagy a lengyeleknél. A különbség, hogy máshol még most is létezik, és megújul, újra és újra. Az emberek szeretnek visszanyúlni a gyökereikhez, a dizájner is visszanyúl az ő gyerekkorát meghatározó élményekhez: mesekönyvek (egyébként nagyon nagy kedvencem volt a Pöttyös Panni), rajzfilmek, diafilmek, tévé reklámok, az ultrás néni a mosóporos dobozról, vagy a mackó a mackósajtról – ezekből táplálkozik, újraértelmezi őket és valami új, modern dolgot hoz létre.

H.Á.: Milyen koncepció alapján került tengerpart kisvárosba a sztori, ahol köztudomásúlag nincs Aranka fagyizó, Edit néni és Jóska bácsi?

K.P.: Nincs, de még akár lehetne is. Mi egy teljesen fiktív kisvárost képzeltünk el, egy olyan idilli kisvárost, ami a valóságban nem létezik. Illetve volt egy város, ami inspirációként szolgált, és nagyban meghatározta a könyvben szereplő helyszín hangulatát: Korfu fővárosa, Korfu Town, egy régi velencei stílusban épült kicsi város a tengerparton. Ez a hely olyan, mint ahol valóban megállt az idő. A vár alatti kikötőben folyik az úszásóra, a parkban hatalmas társasági élet: gyerekek játszanak, fiatalok gitároznak, idősek ücsörögnek a kocsma előtt és sörözgetve zsugáznak, a kávézók egész nap tömve vannak (nem turistákkal, hanem helyiekkel). Az emberek nem a tévét bámulják a szobában, hanem kint vannak az utcákon, együtt. Ennek az egésznek nagyon erős békehangulata van. De ez mind csak egy alap volt, amire felépítettük ezt a mesebeli kisvárost, egy olyan idilli helyet, ahol magyarul beszélnek, magyar kisgyerekek játszanak, Jóska bácsik fagyiznak Aranka fagyizókban. Azt szerettük volna, ha a gyerekek otthonosan érzik magukat ebben a világban, ahol rengeteg ismerős dolog megtalálható a vidámparktól a Niveán át a Milkyway csoki papírig anélkül, hogy mindenáron beleerőszakolnánk a történetet a realitásba és valódi helyszínt választanánk a könyvnek. Egyébként Örkénynek van egy novellája, ahol egy fiatal pár elindul vonattal Budapestről, elalszanak a vonaton és amikor felébrednek, meglátják a tengert (az igazi tengert, tehát nem a Balatont), leszállnak és kilépnek a Kossuth utcára, egy teljesen magyar tengerparti városban… én nagyon szeretem ezt a novellát. Teljesen álomszerű és szép.

H.Á.: Több felnőtteknek való kiszólás is található a kötetben. (pl. 8. oldal: Mondanom sem kell…, vagy 12. oldal szegény csóka, sitty-sutty, Belmondo) A gyerekeinek olvasó felnőttet is szórakoztatjátok?

K.P.: Igen, ez egy fontos szempont volt a könyv megírásakor, hogy a munkából hazaérő szülőt, aki hullafáradtan befekszik a gyerek mellé az ágyba és kezd esti mesét olvasni, is (!) szórakoztassuk. Sok olyan rajzfilm/mese létezik, ami nem csak kifejezetten gyerekeknek készült, hanem annak az anyunak/apunak is, aki a gyerek mellett ül. Lehet, hogy sok kisgyerek nem érti a doktor Bubó, a Mézga Géza, vagy a Toy story rejtett utalásait vagy árnyalt humorát, de az adott mese bőves bőven kompenzálja őket más értékekkel. Mi is egy olyan mesét szerettünk volna, ami több rétű: nem csak kifejezetten egy korosztályt szólít meg, hanem egyszerre szereti a kisgyerek a rajzok, vagy a szereplők miatt, és egyszerre szereti a szülő a meglepő szóhasználat, vagy mulatságos karakterek miatt.

H. Á.: A kötet alakja 3-6 éveseknek vonzó. A színvilág felnőtteknek. A történet pedig 10-14 éves Erikekhez szól, nyomozós kalandoros. Hogy hoztátok ezt össze?

K.P.: A könyv alapvetően azoknak a gyerekeknek szól, akik már elég nagyok ahhoz, hogy egy picit bonyolultabb történetet is végighallgassanak/elolvassanak (4+) illetve azoknak, akik épp kezdik felfedezni az olvasás örömeit (6+). A mi tapasztalataink alapján ezek a gyerekek még nagyon érdeklődnek a képes mesekönyvek iránt. Sokkal nagyobb kedvvel vágnak neki egy olyan könyvnek, ahol a gazdag illusztráció “kiszínezi” és megkönnyíti az olvasást. Ezek a gyerekek nagyon szeretnek elidőzni a képeken és a könyv ebből adódó tagoltsága is segít beosztani, finoman adagolni a történetet az egybeömlesztett változattal szemben. Egy 13-14 éves gyerek viszont (szerintem) már más kategóriájú olvasási élményre vágyik, nem hiszem, hogy Erik és Csipesz kalandjai le tudnának kötni egy Harry Pottereket faló kamaszt. Ez a könyv inkább kisebbeknek szól, mondjuk 4-től 8 éves korig.

H.Á.: Az igazán gyerekszemszögű mondatok, mint pl.: Anyu meg Apu ezek után egész nap azt játszották, hogy ki bírja tovább csendben, vagy a mozis sztori, és a szagokat érző, vakkantó kutya kedvessé teszik a szöveget, míg az “arany szívem” megszólítás, vagy a “pincérnőcske”, a “bambiszempilla”, vagy “asszem” kifejezésektől helyenként ügyetlenné válik. Egymást szerkesztettétek?

K.P.: Nagyon nagy részt tudatos volt a változatos (olykor írásban meghökkentő vagy szokatlan) szóhasználat. A célunk az volt, hogy ne egy agyonszerkesztett, gondosan elegyengetett, finomkodó szöveget írjunk, ami tabuként kezeli például azt, hogy a szomszéd néni sört iszik, vagy Anyu és Apu vitatkozik, vagy, hogy a pincérnő kacér, csak azért mert ez egy gyerekkönyv. Azt szerettük volna, ha a narrátor bátran, humorosan, olykor Erik szemszögéből, olykor teljesen kiemelkedve szemléli és közvetíti az eseményeket. Tabuk nélkül, finomkodás nélkül, úgy, ahogy azt ma 2011-ben egy kisgyerek, vagy egy nagymama valóban gondolná/mondaná. Mert az én nagymamámnak például mindenki  “arany szívem”,  a pincérnőcskéknek bizony gyakran van bambiszempillájuk, ami mégiscsak jobban hangzik, mintha azt írtuk volna, Lorettának hatalmas műszempillái voltak, élőszóban pedig az emberek nagyon nagy százaléka azt mondja “Asszem elmegyek aludni.” nem pedig “Azt hiszem elmegyek aludni.”

Valószínűleg sok szakmabelinek szokatlan ez a könyv, mind megjelenésében, mind szóhasználatában, de az a hétköznapi, de modern, városi anyuka, aki fogékony az újra és a másra, aki unja már a sablonos, finomkodó, a valósággal köszönőviszonyban sem lévő mesekönyveket, eddig úgy tűnik, nagyon nagy örömmel fogadja Eriket és Csipeszt.

Fogadjuk hát örömmel a könyvet, és fogadjuk örökbe kicsit Eriket és Csipeszt is. Merjünk nem sznob olvasóként fogékonynak lenni az újra. Merjünk nem finnyáskodni a fekete-fehér illusztrációkon, melyek egy cseppet sem fekete-fehér világba vonzanak minket. Merjünk újszerű dolgokkal hagyományteremtő, retro mesekönyvet olvasni gyerekeinknek. Akik kezéből – ha ki akarják tépni Edgár felügyelő rajzát, és feltenni a falra, mert ők is nyomozók akarnak majd lenni -, óvatosan kivesszük, és felrakjuk a saját könyvespolcunkra. És ha megszerettük a főhőst, mert megszerettük, vegyünk mellé egy róla készült grafikával ellátott ökoszatyrot. Vagy mindjárt kettőt, mert a gyereknek is kell.