1956-ra emlékezünk

Vidd hírét!
  •  
  •  
  •  

16 éves vagyok. Alig tapasztaltam valamit az életből. És meghalhatok.


Vagyis nem. Nem valószínű. De pár évtizeddel ezelőtt, ha bekerültem volna békés fiatal tüntetők körébe, akár meg is halhattam volna. Igen tudom, túl sok a „ha”. És mégis, lehetett volna így is. Végig menetelünk fegyvertelenül az utcákon és hirtelen egy dördülés hallik. Célpont nincs. Bele a tömegbe. Váratlanul irányt váltok. Célpont nincs. Neki a golyónak. Kilenc… hat… öt… egy… Majdnem elsüvít mellettem, de nem. Nem. Nem élhetek tovább. Belém fúródik rendületlen hidegségével. Kiradíroz. 16 év eltűnik. A testem feloszlik. A golyó megmarad. Lyukat üt a zászlón is. A történelmen.

Félévszázad múltán ilyen gondolatok áramlanak bennem. Ilyen emlékek, melyek nem is emlékek. Mégis azoknak érzem őket. Azoknak a gondolatait vélem valósnak, akiket sosem ismerhettem. Akiket sosem érezhettem. Akik kitörtek egy börtönből. És szenvedtek. És megérte. Nekünk is megérte.

Ilyen gondolatok közepette kiválasztottunk három könyvet, melyet érdemes lehet elolvasni. Három résztvevő, szemtanú, emlékező művét. A 12 éves Csics Gyula naplóját, Karátson Gábor regényét és Pongrátz Gergelynek, a corvinisták főparancsnokának beszámolóját.

Egy fiú, Gyula, 1956. október 23-án elhatározza, hogy naplót ír. Ebben még nem lenne semmi rendkívüli, de a fiú a forradalomról akar naplót írni. Közel van a tűzhöz – szó szerint, hiszen a Somogyi Béla utca 10-ben laknak a földszinten, a Corvin áruház háta mögött. Gyűjt. Tárgyi emlékeket egy “forradalom” feliratú dobozba, üvegszilánkot, röpcédulákat, újságkivágásokat és rajzokat a naplóba. Rádiót hallgat, kifaggatja a szomszédokat, a távoli városrészekből érkező ismerősöket. Hatalmas, előtte papíron megtervezett sétákat tesz, barátjával, Jancsival. Anyagot gyűjtenek. Mindezt lejegyzi. Közben éli a pesti gyerekek életét: hegedűórára jár és külön-németre, diafilmeket néz, szánkózik, disznóvágásra megy Rákoskeresztúrra a nagyihoz, egy rokon műhelyében Kossuth címeres jelvényeket gyárt, a kapott pénzből Verne és Mark Twain könyveket vesz. Jancsival elterveznek egy egész, még nem létező várost, ahol az utcákat a forradalom hőseiről nevezik el. Fejében és naplójában keveredik a pesti gyerekvilág, a gangok világa és az éppen zajló történelem. Nagyon “képben van”. Kívülről tudja a nevezetes rádióbeszédeket, vicceket gyűjt a villamoson, lerajzolja a szétlőtt házakat. Gyula naplója teljes egészében fennmaradt. Megmaradtak a naplóba beragasztott röplapok, újságkivágások, a külföldi segélyek csokoládépapírjai és a fiúk rajzolt városa. Bár Gyula 12 éves volt akkor, nagyon éretten fogalmazott, naplója élvezetes olvasmány ma is, saját megközelítésében, nagy részletességgel és kronológiai hűséggel meséli el a forradalom történetét , továbbá átélhetővé teszi egy budapesti kisfiú hétköznapjait, Budapest lakóinak mindennapi életét a különleges időkben: 1956 október 23 és 1957 március 15 között. A sok igényes rajz, a szépen olvasható kézírás, a sokféle kivágás és térkép (melyekről jól azonosíthatóak a ma már archív felvételekről ismert szétlőtt épületek, a romos város jellemző részletei) mind amellett szólt, hogy a naplót facsimile kiadásban adják ki, mellékelve a jegyzetekkel ellátott szöveget. A naplót 2006-ban, Budapesten az 1956-os Intézet adta ki, A magyar forradalom 1956, címmel.

„Szakadékok vannak az időben, repedések” – tartja egy régi mondás. A szerző és barátai tízéves gyermekként, már ébredező tudattal élték meg a világháború végét, huszonegy éves korukban, egy másféle tudatosodásban váltak részeseivé a magyar forradalomnak, kerültek be aztán a magyar börtönökbe, s megérték még az úgynevezett rendszerváltozást is, már nem éppen fiatalon, de még mindig nem későn ahhoz, hogy az akkor induló eseményeknek is szereplőivé váljanak – már aki nem halt bele közben a maga megtépázott életébe.
Szakadékok és repedések az időben s a térben. Ugyanaz az esemény később már nem ugyanaz az esemény, ugyanaz a helyszín nem ugyanaz a helyszín, sem Pesten és Budán, sem Erdélyben. Néha már ugyanaz a nép sem ugyanaz a nép. A nyelv kérdése és a tér s az idő a szerző számára ugyanazt a kérdést jelentik. Hogyan lehet ezekről a dolgokról egyáltalán beszélni: egy új magyarság születéséről a forradalmi Pesten, majd ennek összeomlásáról, megsemmisüléséről, látszólag ugyanabban a városban, igazából egy egészen másféle térben és időben. Öt fiatalember, s idővel némelyiküknek felesége is, amint hasonló kezdetektől különböző irányokban haladnak tovább. S mindezek mögött egy Jézus-alak, fel-felbukkanva, eltűnve, ingadozva az ellenállás és a szellemi életút között, mert néha egybeesnek ezek, néha nem. A Golgotától és a jeruzsálemi felkeléstől még mindig nem vagyunk annyira messze. Egy végigfutó, hosszú dallam felkutatásáról van szó, amely – s ez elég keményen visszaköszön majd – egy csak utólag meghatározódó kezdettől halad egy megfoghatatlan vég felé. – Karátson Gábor Kossuth-díjas író, festő, filozófus Ötvenhatos regény c. műve a Helikon kiadónál jelent meg 2005-ben.

“1932. február 18-án születtem Szamosújváron. A magyarságtudatot és a magyar haza szeretetét szüleink belénk nevelték, és a harmincas évek végén a román gyerekek sokszor belénk verték. A háború befejeztével először Mátészalkára költözött a családunk, majd amikor édesapám hazajött, Soroksárra kerültünk, ahol édesapám kilenc gyermeke után 13 hold juttatott földet kapott és azon gazdálkodhatott. Én agronómus lettem, és csakis őrangyalomnak köszönhetem, hogy börtön nélkül megúsztam a közel 12 évig tartó kommunista rendszert. Mint a szobi járási tanács takarmánygazdálkodási előadójának, majd a ceglédi városi tanács főállattenyésztőjének alkalmam volt megismerni a magyar paraszt szomorú, elkeseredett helyzetét, és ez nagymértékben hozzájárult a politikai művelődésemhez. Két évig voltam katona, mely idő alatt kétszer voltam őrvezető. Egyszer lefokoztak azért, mert egy politikai foglalkozáson olyan kijelentést tettem, hogy a kommunizmus nem más, mint állami kapitalizmus. Szerencsém volt, mert ez akkor 15 évi kényszermunkát is jelenthetett volna. Az 1956-os forradalom kitörésének híre a hényelpusztai állami gazdaságban ért, ahonnan október 24-én reggel indultam Budapestre, mert éreztem, hogy testvéreim is részesei a felkelésnek. Tudtam, hogy mellettük van a helyem. A Corvin közbe október 25-én hajnalban kerültem, ahol bajtársaimmal és testvéreimmel én is részese lettem azoknak a harcoknak és tárgyalásoknak, amelyek a forradalom győzelméhez vezettek. Életem legnagyobb kitüntetése akkor ért, amikor október 30-án a corvinisták engem választottak meg főparancsnokuknak. 1956. november 28-án hagytam el Magyarországot. 1957 tavaszán a Chicagóban megtartott Szabadságharcos Kongresszuson Király Béla elnök mellé engem választottak meg a Magyar Szabadságharcos (Nemzetőr) Világszövetség alelnökének. Azóta a sok viharon átment szövetségnek 15 éven keresztül voltam elnöke, mely tisztségről és szövetségi tagságomról 1982 februárjában lemondtam. Forradalmunk 25. évfordulója során elhatároztam, hogy megírom a Corvin köz 1956-os történetét és szerepét a forradalomban.” És így megszületett a Corvin köz 1956 c. könyv.

1956, a világtörténelem ritka eseménye voltál. Más országok népei tanulnak rólad, mint kuriózum. Mint a bátorság megtestesülése. Vakmerő, esztelen, céltudatos és nagyra törő, hű bátorság. Esélytelen bátorság.

A kudarc győzelme. De „ha elérhetetlen, szent a cél, az elbukás is ünnepély…”

[youtube]http://www.youtube.com/watch?v=qwyKcyX5m8c[/youtube]

 

 


Vidd hírét!
  •  
  •  
  •