Gabriel García Márquez latin-amerikai író, újságíró, forgatókönyvíró Kolumbiában született 1927. március 6-án egy kis falucskában, Aracatacában. Őt tartják a XX. század egyik legmarkánsabb írójának, 1982-ben irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki. Márquez egy 11 gyerekes családból származott, szüleinek élete és szerelme, valamint az a tény, hogy életének első éveit a nagyszüleinél töltötte, nagy hatással voltak későbbi írói munkásságára. 
Nagyapja, Nicolás Ricardo Márquez Mejía, aki ezredes volt az „Ezer napos kolumbiai polgárháborúban”, és nagyanyja kisgyerekkorában nagy hatással volt Márquez egyéniségére és írói stílusára. Szüleinek házasságát erősen ellenezték az anyai nagyszülők, mert apját nem tartották méltónak a lányukhoz, ám szerelmük végül győzedelmeskedett. Az ő történetüket dolgozta fel az író a Szerelem a kolera idején című regényében. Márquez, becenevén „Gabo”, 1958-ban nősült meg, feleségét Mercedes Raquel Barcha Pardót 13 éves kora óta ismerte, akkor esküdtek egymásnak hűséget, majd 14 évvel később össze is házasodtak. Két fiuk született: Rodrigo és Gonzalo.
Márquez eredetileg jogot tanult, de ezt korán abbahagyta és újságírónak állt. 1948-tól 1961-ig riporterként dolgozott, ám igazi elhivatottságot a szépirodalom iránt érzett. Első figyelmet érdemlő írása az Egy hajótörött története volt, amely cikksorozatban jelent meg 1955-ben, és egy hajótörés dicstelen történetét mesélte el benne, amit az akkori kormányzat dicsőségesnek próbált beállítani. Így kezdődött el külföldi tudósítói pályafutása, mivel ezek után Kolumbia már nem volt számára biztonságos. Életének egy részét Európában töltötte, de élt Mexikóban és Amerikában is. Márquez erősen kritizálta a kolumbiai kormányzatot, életének egyik érdekessége volt, hogy barátság fűzte Fidel Castro, volt kubai diktátorhoz.
Első regényét, a Söpredéket 1955-ben sikerült kiadnia, 10 év próbálkozás után, aztán 1961-ben és 1962-ben egymás után három könyve is megjelent: Az ezredes úrnak nincs aki írjon címmel egy kisregény, a Baljós óra című regény és a Mama Grande temetése című novelláskötet. Végül 1967-ben napvilágot látott leghíresebb regénye, a 
Száz év magány, amely több mint tízmillió példányban kelt el, és meghozta számára az igazi világsikert. Ezt a könyvet az író tizennyolc hónap alatt írta meg, ez idő alatt családjával kölcsönpénzen élt, ám azóta huszonhárom országban 18 nyelvre fordították le, és számtalan kiadást megélt már spanyol nyelven. Regényei többnyire a mágikus realizmus stílusát képviselik, de ő egyben meg is újította ezt a stílust, mert írásaiból hiányoznak a népmesei elemek. Történeteit többnyire egy sajátos Márquez-féle világba helyezte, mint amilyen például a Száz év magányban Macondo falu, amelynek lakói teljesen el vannak zárva a világ többi részétől és annak valóságától, ahol a képtelen események közhelyszámba mennek, és a legfurcsább dolog felett is teljesen hétköznapi módon térnek napirendre az emberek. A regény olvasása közben azt érezzük, hogy Macondo tulajdonképpen nem is egy térbeli hely, hanem egy különleges világ, amelyet sehová, vagy éppen bárhová be lehetne helyezni. A regény központi témája a magány, az elmagányosodás, amely olyan mértékben eluralkodik a Buendia család, és képletesen a világ felett, hogy a család tagjai képesek úgy élni egymás mellett, mintha idegenek volnának. A művet egy nagy lélegzetű családregényként is lehet értelmezni, amelyben a Buendiák között kísértetiesen ismétlődnek a keresztnevek és a sorsok, mígnem egy utolsó tragikus fordulattal be nem teljesedik a dinasztia végzete. Márquez saját bevallása szerint regényeihez az ihletet a dél-amerikai környezetből kapta, saját szavaival ezt így mondta el: „Az én könyveim nem a semmiből, hanem a latin-amerikai, ezen belül is a Karib-tenger vidéki valóságból készülnek. A mindennapi létezés itt olyan, hogy végül is hozzászoktat mindenféle emberi frusztrációhoz, történelmi bohózathoz, geológiai balszerencséhez.”
A Száz év magány sikere után családjával Barcelonába költözött, itt is élt hét évig. A nemzetközi hírnévnek köszönhetően kapott lehetőséget arra, hogy összekötőként, vagyis inkább békítőként működjön közre a kolumbiai kormány és az ellenállók között (pl. Április 19 Mozgalom). Ugyancsak a Száz év magány volt az, amely elhozta számára Fidel Castro, volt 
kubai elnök barátságát is, amit sokan bíráltak és elemeztek az idők során. Márquez ezt a barátságot úgy jellemzi, mint egy alapvetően az irodalom szeretetén alapuló kapcsolatot: „ez egy intellektuális barátság. Talán sokan nem tudják, de Fidel egy nagyon művelt ember. Amikor együtt vagyunk, sokat beszélünk irodalomról.”
Mivel nem rejtette véka alá az „amerikai imperializmusról” alkotott véleményét, sokáig nemkívánatos személy volt az Amerikai Egyesült Államokban, míg végül Bill Clinton elnök kijelentette, hogy a Száz év magány a kedvenc regénye, és feloldotta a vízumtilalmat ellene. 1999-ben rákkal diagnosztizálták, amit sikeresen leküzdött, ám ez az esemény vette rá, hogy nekifogjon az emlékiratai megírásának. A sors iróniája, hogy 2000-ben egy perui napilap a halálhírét keltette, és a következő napon néhány újság egy állítólagos búcsúverset is közölt, amiről utólag természetesen kiderült, hogy hamisítvány.
Végül 2002-ben megjelent Azért élek, hogy elmeséljem az életemet címmel az önéletrajzi írása, ami egy háromkötetesre tervezett mű első része. „Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá, miközben el akarja mesélni” – így indítja az író e regényfolyamát, ami az első meghatározó harminc évet meséli el saját életéből. A művet, mint ahogy az összes többit is, Székács Vera fordította magyarra, és a Magvető Kiadónál jelent meg, 2003-ban. 2004-ben újabb regénnyel jelentkezett, Bánatos kurváim emlékezete címmel, ami egy 90 éves férfi és egy 14 éves lány szerelméről szól. A könyv hatalmas port kavart Iránban, ahol később be is tiltották. Bár 2009-ben ügynökén keresztül bejelentette, hogy nem fog többet írni, 2010-ben mégis olyan hírek röppentek fel, hogy Márquez ismét befejezett egy regényt, amelynek címe En agosto nos vemos (szabad fordításban: Találkozunk augusztusban), és csak a publikálásra vár.
Márquez írói stílusát gyakran jellemzik erősen vizuálisként, és saját bevallása szerint is regényeinek alapja általában egy erős benyomást keltő kép, amiből aztán elindul egy történet. Talán ennek a vizuális látásmódnak köszönhető, hogy az író vonzódott a film világához is, filmkritikusként is tevékenykedett , több filmes intézménynek volt a vezetője, írt forgatókönyveket filmekhez és televíziós sorozatokhoz, és az ő könyvei is ihlettek meg filmrendezőket. Ő alapította és vezette például a havannai Filmintézetet. 1987-ben egy olasz filmrendező, Francesco Rosi forgatott filmet az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája alapján, Mexikóban pedig további három filmet rendeztek az ő művei alapján. 2007-ben Mike Newell brit rendező elkészítette a Szerelem a kolera idején című filmet az azonos című Márquez-regény alapján. A forgatókönyvet Ronald Harwood (A zongorista) írta. A legújabb filmfeldolgozást egy costa-ricai rendező, Hilda Hidalgo készítette A szerelemről és más démonokról alapján, ezt 2010 áprilisában láthatta a közönség.
Gabriel García Márquez különleges írói munkásságát a legnagyobbak méltatták és ismerték el. Pablo Neruda így nyilatkozott a Száz év magány megjelenésekor: „Talán a legnagyobb reveláció a spanyol nyelvben Cervantes Don Quijotéja óta”, szintén nagynevű kortársa és barátja, Mario Vargas Llosa monográfiát írt róla. Munkásságának elismeréseként 1972-ben megkapta a Rómulo Gallegos-díjat, melyet ötévenként ítélnek oda a legjobb spanyol nyelven írt regénynek, és szintén 1972-ben elnyerte a Neustadt Nemzetközi Irodalmi-díjat is, amit kétévente osztanak ki egy-egy írónak. Végül pedig, mondhatni mindezek megkoronázásaként, 1982-ben neki ítélték az irodalmi Nobel-díjat – „regényeiért és novelláiért, melyeknek képzeletbeli világában a fantasztikum és a realizmus elegyedik oly módon, hogy egy egész kontinens életét és konfliktusait tükrözi”.
Márqueznél 1999-ben diagnosztizáltak nyirokcsomórákot, és feltehetően a kemoterápiás kezelés mellékhatásaként súlyosbodott az emlékezetkihagyása is, amely egyébként öröklődött a családjukban. Erről a testvére beszélt 2012-ben, amikor azt mondta, hogy a bátyja nem ír többet. Márquez 2014. április elején légúti gyulladás és dehidratáltság miatt kórházba került. Pár nappal később hazaengedték, és otthon lábadozott. Itt érte a halál is 2014. áprili 17-én. Kolumbiában a halálhírét követően háromnapos gyászt rendeltek el.
Források: wikipedia.org, literatura.hu