2011. december 1. – maja időszámítás szerint: 12.19.18.16.14. A Nyugati téri Alexandra Könyvesház Pódiuma. Körös-körül már minden szék foglalt. A Szent Grál keresése végül is mindenkit foglalkoztat valamilyen szinten, még ha nem is mind ugyanazzal a tartalommal töltjük meg ezt a szimbolikus kelyhet. A pódiumon Bunyevácz Zsuzsa mesél szó szerint friss, meleg kötetéről – saját bevallása szerint 5 perccel ezelőtt vehette először kezébe –, A Szent Grál kereséséről (Alexandra Kiadó, 2011), és 
felelget a beszélgetés moderátoraként meghívott Kondor Katalin kérdéseire, felvetéseire. Rögtön megtudjuk, hogy ez a könyv a Szent Grál-trilógia harmadik, befejező része: az elsőben a múlt, a néplélek, a történelemtudat kerül terítékre, a másodikban a jelenkor bizonyos összefüggéseivel, a múlt aktuálpolitikai vonatkozásaival foglalkozik, a harmadikban pedig, amelynek bemutatójára most összegyűltünk, a jövőről próbálja lefejteni a fátylakat, egészen pontosan a 2012 utáni korszakot pedzegetve-boncolgatva. (Mert ugye, hisszük, hogy van jövő. A világ nem vész el, csak átalakul.)
Egyre közelebb kerülünk az ominózusnak vélt 2012. december 21-éhez. Ám – dacára annak, hogy egyes webhelyeken már javában tart a visszaszámlálás, és Mexikóban a friss hírek szerint újabb utalást véltek felfedezni e dátumra, ezúttal egy téglába vésve –, vélhetőleg az emberek többsége nem gondolja, hogy véget ér a világ, „csupán” lezárul a nagy kör, és kezdetét veszi egy újabb ciklus. A változás szelét azonban, ahogy a beszélgetés moderátora megjegyezte,minden bizonnyal sokan érzik… mert „a világ megérett a változásra, és vannak dolgok, amelyek nem javíthatók, csak eldobhatók”.
Nem mindegy tehát, hogyan jutunk túl ezen a fordulóponton, vakon és süketen, bezárt aggyal, csukott lélekkel, esetleg egy kataklizma árán – vagy nyitottan, és amennyire ez lehetséges, felkészülten vágunk neki az új korszaknak. Egyáltalán: befolyásolhatjuk-e a jövőnket? Bunyevácz Zsuzsa egy érdekes szimbólummal érzékelteti ezt: mihez kezdünk, ha kifogy a hajónkból a hajtóanyag a nyílt tengeren? Nos, hát felhúzzuk a vitorlákat! Létkérdés, hogy készítjük-e már azt a vitorlázatot.
A szerző bevallása szerint nem hirtelen elhatározás szülötte a könyv, amelyben mintegy két év összegző munkája van benne. 
Egy hosszú folyamat eredménye, amelynek során a gyógyszerész végzettségű Bunyevácz Zsuzsa, akinek kedvenc tantárgyai a matematika, fizika, kémia voltak, arra a felismerésre jut, hogy az igazán fontos kérdésekre, amelyek valóban érdeklik, a természettudmományos módszerek nem adnak magyarázatot, érdemes tehát másfelől közelítve próbálkozni. Mi végre vagyunk a világon? Hol a helyünk a világegyetemben? Mire vagyunk hivatva? És persze a legnyilvánvalóbb, amelyre sokan oly sokféle választ próbáltak már adni – komolyat, vicceset, fellengzősen okoskodót, csendes-szelídet: Mi az élet értelme?
Egy korban, mely a szerző szavaival élve nem kedvez az alaposságnak, amikor devalválódnak az értékek, amikor életünk csaknem minden szintjén és területén érezhető a válság, óhatatlanul elgondolkodunk azon, vajon valóban mi vagyunk-e minden civilizációk legtökéletesebbike, és eltűnődünk, nem lehet-e, hogy az évezredek során nemhogy nem lettünk bölcsebbek, de fokozatosan elveszítettük azt az ősi tudást, amely egységében és összefüggéseiben szemlélte a világmindenséget, és amelynek az évezredekkel előttünk élő, nagy műveltségű kultúrák még a birtokában voltak.
Fontos, hogy mindig legyenek kérdéseink, egy írónak különösen. Úgy tűnik, ez Bunyevácz Zsuzsa ars poeticája is: ő ugyanis nem szűnik meg gondolkodni, kételkedni, esetenként szembemenni a kanonizált igazságokkal, és újabb és újabb nézőpontokat keresve kérdezni, kérdezni, kérdezni. Hogyan keletkezett a világ? Valóban az élet megszületése csupán egy véletlen „baleset” következménye lenne? Szabadabbak vagyunk-e ma? Boldogabbak? Egészségesebbek, mint elődeink? Valóban van fejlődés, és az a nyugati világ által hirdetett lineáris evolúció, vagy folyamatosan visszatérő ciklusokban működik a világ, ahogy azt az ősi kultúrák képzelték?
(A minap újraolvastam Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban című versét – mi dolgunk a világon, ugyebár –, és ezt találtam benne:
„Építsük egy újabb kor Bábelét, / Míg oly magas lesz, mint a csillagok. / S ha majd benéztünk a menny ajtaján, / Kihallhatók az angyalok zenéjét, / És földi vérünk minden cseppjei / Magas gyönyörnek lángjától hevültek, / Menjünk szét, mint a régi nemzetek, / És kezdjünk újra tűrni és tanulni. / Ez hát a sors és nincs vég semmiben?”)
Bunyevácz Zsuzsa felhívja a figyelmet a személyes tapasztalás fontosságára, az egészséges kétkedésre, amely megóvhat attól, hogy gondolkodás nélkül le- és benyeljük a szánkba adott készinfókat. Kondor Katalin pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy ez a rengeteg munkát és elméletet felvonultató vagy épp ütköztető könyv mindvégig kézzelfogható példákkal operál, olvasmányos, és úgy elgondolkodtató, hogy nem filozofikus. És ami még fontosabb: egyszerre lengi be a remény és a szeretet, ami nem gyakori jelenség.
Szó esik még sok mindenről: kristálykoponyákról, piramisokról, arról, hogy milyen kockázatai vannak annak, ha egy tudós feszegetni meri a materiális világon túli dolgokat… de erről kicsit részletesebben majd a könyismertetőnkben.
Havadi Krisztina