Verhovina egy létező település Ukrajnában, azonban, ahogy az író is hangsúlyozza és ahogy a könyvből is kiderül, a cselekmény egy képzeletbeli településen játszódik valahol Kelet-Európában, Kárpátalján. Nem tudni pontosan milyen nemzetiségek élnek itt, a nevek az író agyszüleményei. Történik néhány utalás arra, hogy régen magyarok is lakták ezt a vidéket, ám mára mind meghaltak, néhány magyar nyelvű könyv maradt meg csupán, amiből időnként Klara Burszen kisasszonynak olvasnak fel, aki egy szót sem ért magyarul, ám megjósolták neki: egy magyar katonatiszt jön majd érte. Verhovina peremvidék, egy zárt térség, ahol a közösség saját szabályai érvényesülnek, életének megvan a maga rendje és ideje, mely független más települések és a civilizáció menetétől. Az ott élők saját történetekkel, mítoszokkal, babonákkal és szokásokkal rendelkeznek, az ott található kénes termálvizeknek köszönhetően a térségben egy sajátos szag terjeng, mely miatt „amikor valahonnan idegen érkezik, és közénk telepedik, orrát egy darabig zsebkendővel takarja, és néha órákra van szüksége, hogy magához térjen, megszokja közelségünket és főleg a levegőt, ami körülveszi, és amit más híján most neki is be kell szívni”. A termálvizek gőzei, a köd, a homály hatja át az egész települést, „elborítja a völgyet, megüli az udvarokat, beszivárog a házakba, az éléskamrákba, a ruhásszekrényekbe és a fiókok legmélyére”, átitatja az emberek életét, álmait, látomásait, gondolkodását. A vonat sem jár itt, a sínek is lassan eltűnnek. A tájnak apokaliptikus, világvége hangulata van, a mű alcíme is erre utal: Változatok végnapokra.
Verhovina, annak a mesékből ismert helynek felel meg „ahol még a madár sem jár”. Ugyanis Verhovinán „madarak sincsenek. Voltak, de amikor valakik kezdték tűzoltófecskendővel lemosni a fákról a fészkeket, balsejtelmük támadt, és a nyár kellős közepén fogták magukat és elköltöztek. És még valami: azóta, hogy a Brusztyinai-tavaknál is történt egy s más, például a nádasban fekete füstöt eregető tüzek gyúltak, a környéket a vonuló madarak is elkerülik.” A Néma erdőben, ahogy Anatol Korkodus brigadéros nevezte a környékbeli erdőt, csak varjak maradtak. Varjak, amik szintén a pusztulás, az elhagyatottság jelei. De találhatóak itt másféle „madarak” is, ugyanis Anatol Korkodus brigadéros időről időre idehozat néhány fiatalt a közeli javítóintézetből, hátha sikerül neki jobb útra térítenie őket. Ezeket a fiatalokat nevezte Anatol Korkodus madaraknak, mert „a vége mindig az, hogy egy szép napon elrepülnek”. És ugyanakkor él itt még egy különös „madárka”, Nika Karanika, a cinege démon, ahogy Anatol Korkodus hívta. Másképp gondozónő, aki egy szép napon, nem tudni honnan érkezett Verhovinára és „sötétkék köpenyére ezüstzsinórral énekesmadarak voltak hímezve, miközben feje körül, mintha valami káprázat tenné, Verhovina elveszettnek hitt cinegéi röpködtek”.
A cselekmény Anatol Korkodus brigadéros letartóztatása előtt két héttel kezdődik. Anatol, ahogy a későbbiekben kiderül, évekkel ezelőtt érkezett Verhovinára, mint a vízügyi brigád képviselete és ő hozta létre a helység mosodáját, melyet a melegvízforrások tápláltak. Bizonyos értelemben ő volt Verhovina életrendjének az alapja, az aki minden nap ellenőrizte a vízszintet és minden fontos jelenséget lejegyzett. De Anatol Korkodust letartóztatták, mitöbb meggyilkolták, de ki és mi célból? Erre nézve csak sejtéseket közöl a szöveg. Abból viszont jó sokat, sőt ezek a sejtések és utalások a szöveg fő mozgatóelemei. Verhovina nagy változás elé néz, s tudja ezt a település összes lakója. Készülődik valami és emiatt mentek el a madarak, de az ezer éve itt élő Czervensky család is eltűnt, megérezték, hogy „itt hamarosan és végérvényesen minden megváltozik” és ennek a változásnak tudható be a brigadéros meggyilkolása is. Olykor különös idegenek bukkantak fel a környéken ólálkodva, egy ismeretlen hatóság tagjai, akik különböző terveket szövögettek a térség jövőjéről, bányákat akartak beindítani, a meleg vizet felhasználni. A brigadéros halála után a változás mondhatni felgyorsul, a mosoda már nem fog rendszeresen működni, a termálvizeket nem ellenőrzik és takarítják, bezárják a kocsmákat és Edmund Pochoriles fogadóját, illetve egyre többen halnak meg a már idősebb lakosságból. Az itt élők már „igazából csak az idő múlását várják”.
A könyv tizenhárom fejezetből, majdhogynem tizenhárom elbeszélésből áll. A részek címei mindig egy adott szereplő nevét viselik és zárójelbe vannak téve. A műben kétféle elbeszélőtípussal találkozunk, megjelenik a szereplő elbeszélő és a harmadik személyű elbeszélő. A narrátor legtöbbször Adam, akit szintén a brigadéros hozott ki a javítóintézetből egykoron és egyik segítőtársává lett. Adam nevelőapjának nevezi Anatolt. Máskor azonban egy egyes szám harmadik személyű, mindentudó narrátor érvényesül, mely ismeri a szereplők múltját, jelenét, jövőjét, azonban az elhallgatás és sejtetés jellemzi. A történetalakítás metaforikus, hasonlóságokon, utalásokon alapul, a különböző szövegrészek metaforikus összefüggéseire irányítja a figyelmet. Nem jellemző rá a linearitás, az események nem helyezhetőek kronológiai sorrendbe, az idősíkok fel vannak cserélve. Bizonyos információkat többször, több ún. „fejezetben” is közöl, szinte mindig másképp, többet vagy kevesebbet elárulva, vagy éppen teljesen átírja a már kialakított képet. Így egyszer azt állítja, a térségből kihaltak az evangélikusok, máskor az óhitűekről mondja ezt. Ugyanígy a Nika Karanika hátába ágyazódott késpenge eredetét is többféleképpen magyarázza. A mű cselekménye bizonyosan éveket ölel fel, azonban nem tudni pontosan mennyi idő is ez, mintha az idő múlását valamilyen más mércével mérnék Verhovinán. Folyamatosan csak az évszakról tudunk, éppen tavasz van, ősz, nyárelő, tél vége, mintha az évek nem is állnának össze, csupán az évszakok váltakozása jelezné az idő múlását. Épp ezért sosem tudjuk pontosan, hogy az a tavasz éppen a másik három említett tavasz előtt, után van vagy megegyezik vele, persze a cselekményből sejtjük, de az sem bizonyos. Az egész műt balladai homály fedi, mind a teret és időt, mind a cselekményt és az embereket. Ez a mitikus világ mintha időn kívül létezne, szinte teljesen elzártan, távol a civilizációtól, valahol múlt, jelen és jövő közt lebegve. Részben ebből kifolyólag a közösség életében fontos szerepet töltenek be a látomások, az álmok, a jövendölések, a megérzések, a babonák.
A szereplői szólam egy igen szokatlan megnyilvánulásával találkozhatunk a műben: sehol sincs párbeszédjel. Rengeteg monológ, gondolatmenet és párbeszéd lenne a regényben, azonban írásban nincs különbség téve közöttük és a tájleírások, elbeszélő részek között. Folyamatosan a szabad függő beszéd elve érvényesül, ahol nyelvi jelzés nélkül halljuk a szereplők szavait, gondolatait a narrációba ágyazva. Ezzel függhet össze a fejezetcímekként szolgáló szereplők neveinek zárójelbe tétele is. Úgy tűnik, mintha Verhovina lakosai nem is léteznének és ezáltal szavaik sem, mintha ez az egész történet elemeire hullva egy gőzfelhőben lebegne, így nincs különbség múlt, jelen és jövő, a kimondott és elgondolt szavak között, csupán létezés van a nem létezésben és elmúlás az öröklétben.
A könyv utolsó fejezete több szempontból is különbözik a többitől. Először is mert érkezik egy újabb idegen, egy fotós, aki fel szeretné mérni a terepet, mondván: „Fölhúzunk ide egy-két épületet. Tudja, a meleg víz miatt.” Ennek a fotósnak Nikon fényképezőgépe van, valószínűleg a ma kapható legmodernebb. Ez az idegen, ez a kívülálló más, mint az eddig héba-hóba felbukkanó ólálkodók, mert ő egy teljesen más világból jött, a civilizációból. Ugyanebben a részben találjuk a mű egyetlen konkrét időpontra történő utalását, mikor véletlen megpillantunk egy korábban meggyilkolt szereplő keresztfáján egy évszámot: 2011. Ez az évszám és a Verhovina zárt közösségébe betörő szereplő egy pillanatra berántja az időn kívül lebegő települést a valóságba, de Verhovina gőzfelhői is hamar beszippantják őt: meghal. De a változás szele már elkerülhetetlenül ólálkodik a környék felett, visszatérnek a madarak. Miért és hogyan? Erre nincsen utalás. Mi fog történni az „igazából csak az idő múlását váró” lakossággal?
„Úgyis az lesz a könyvből, amit az olvasó elképzel. És ez így van rendjén” – jelenti ki Bodor Ádám. Ez a mű egész végig megdolgoztatja fantáziánkat és hagyja, hogy mi töltsük ki a részletek közt tátongó űrt és mi alakítsuk tovább Verhovina sorsát. Miután elolvassuk, mi is részeseivé válunk Verhovina mítoszainak és „talán, soha nem hagyjuk el Verhovinát”.