Garfinkel zsidó, drámaíró, huszonéves, egy zsidó nővel él kapcsolatban, és életútján éppen megállt. Egy olyan pillanatot él meg, amikor az ember számot vet önmagával, felleltározza külső-belső kincseit, tartalékait, és megkeresi, hogyan tovább. Jonathan elégedetlen a múlttal. Bár szeretett a Bialikba (egy zsidó költőről elnevezett torontói cionista iskolába) járni, felnőttként úgy érzi, túl egyoldalúra sikeredett a nevelése, és a zsidóságot túlságosan csak belülről látja. Kénytelen-kelletlen szembesül azzal, hogy létezik az emberekben egy másik kép a zsidókról, ami egyáltalán nem fedi azt, amit benne a tanárai igyekeztek kialakítani. Elégedetlen a jelennel is: a vallásos szellemű Judith-tal való kapcsolata egy olyan út felé terelgeti, amit nem érez sajátjának. Ráadásul találkozik a Jeruzsálemben született palesztin Ranával, aki a zsidókat egy egészen más megvilágításba helyezi.
Így aztán rászánja magát diákkori búvárkodásának kiegészítésére. A Bialikban, valamikor hetedik osztályos korában készített egy Jeruzsálem-projektet, aminek az volt a célja, hogy tanára, a rettegett Mrs. Blintzkrieg szemléletének megfelelően, megismerjék Jeruzsálemet, a zsidók szent földjét. A mostani Jeruzsálem-projekt egy mélyebb megismerést céloz meg, és Jonathan azt hiszi, utazása végén majd megbékél, megtalálja a gyökereit, megérti a zsidó lét lényegét, rendet tesz a káoszban, ami lénye legmélyét jellemzi. Naiv hitét mi sem jelképezi jobban, mint a cél, amivel elindul: egy házat és két embert akar megtalálni: az arab Abu Dalót, és a zsidó Simont, akik Rana szerint egy házban éltek, és Jonathan számára a béke lehetőségének a szimbólumaivá váltak. Színdarabot akar írni róluk, a világ számára – és önmaga megnyugtatására.
Micsoda köröket fut be ezután, míg hazatalál, otthonra lel a saját életében? Nem, Garfinkel nem egy „hős” a szó klasszikus értelmében. Bizony: fél, ha bomba robban mellette. Fél, és félti, nemcsak a kábítószerbe fulladó fiatalokat, nemcsak a bizalmatlan, agresszív, félelmet „gyűjtögető” gyerekeket, a gettók lakóit, de azokat is, akik nem képesek kilátni önmagukból, akik belesüppednek a kényelmes, örökölt szempontba, amiből aztán nézik a dolgokat, meg se próbálva megérteni a másikat, meg se próbálva békét keresni. A „kiválasztottak” önhittsége és az öngyilkos bombamerénylők kétségbeesése ugyanannak a magatartásnak a két lecsapódása: a kegyetlen meg nem bocsátásé.
Jonathan nem Jeruzsálem turisztikai látványosságaira kíváncsi, nem a már meglevőt akarja tovább építeni magában. Úgy érzi, világképe torz, mert egyoldalú – most a másik oldalt akarja megismerni. Palesztin-párti könyveket olvas, menekülttáborokat látogat, és valósággal kétségbe ejti újdonsült izraeli ismerőseit, mert megkérdőjelezi „önhitt” zsidóságuk érvényességét, ha azzal sértik Isten szándékát a békére. Mindennél jobban vágyik arra, hogy a palesztin helyzetnek megtalálja a „megoldását”. Megszállottként kutatja a különös ház történetét: hogyan lehetséges, hogy egy arab visszatért? Visszakapta a házát, és Simon, a zsidó, aki elutasítja a beszélgetést, most bérleti díjat fizet neki.
Garfinkel kezdeti kíváncsiságából csakhamar valódi tudásvágy lesz, aztán szégyen, amiért – zsidóként – a világ egyik legnagyobb problémájának részese. A szégyen pedig egy-kettőre dühre vált, amikor felismeri mindkét fél makacs elzárkózását a megoldások elől. Ciszjordánia menekülttáborai, a palesztin mindennapok szörnyűségeinek megismerése után szükségét érzi Isten jelenlétének, a szentségnek, ezért ellátogat végre a panaszfalhoz, a legszentebb helyhez, majd a Sínai hegyhez is, hogy békét találjon. Hazatérve Kanadába azonban csak azt érzi, hogy még nagyobb a zűrzavar benne, mint azelőtt. Úgy fogalmaz, hogy ez az út „kamasszá tette”, dühös lett és polarizált tőle, és természetesen minden közeli ismerősén kipróbálja a körmeit. Megszállottan vágyik a megbékélésre, bármi áron. A nem Izraelben élők kiváltsága kihátrálni a nehéz helyzetből, mint például a szerző ifjabb testvére, akinek – katolikus lánnyal kötött – esküvői szertartását baptista pap celebrálja, mert az mindenre nyitott.
Mivel először nem ért célt, és nem nyugszik bele a kudarcba, a szerző néhány év után megismétli utazását. Ezúttal jobban előkészül, és határozottabb céllal megy: olyan embereket keres, akik békét akarnak teremteni valamilyen módszerrel. Beszél Simonnal, a zsidó lakóval, és ettől csillapodik a lelkifurdalása. Úgy vélte egy ideig, hogy a zsidók betolakodók, lerombolták az arab falvakat, elvették a palesztinok földjét, házaikat, őket pedig menekülttáborokba kényszerítették, ahol örökös félelemben élnek. De megérti, hogy itt nemcsak népben kell gondolkodni: ezek egyéni sorsok, emberek, akik itt élnek évtizedek óta, itt születtek a gyermekeik, jó néhányukat kitiltották eredeti hazájukból, és nincs ahová menniük. „Csak egy hely, ahol élhet” – ennyi kell mindkét félnek. Csak nekem? Csak neked? Az együttélés még nem lehetséges, de vannak kezdeményezések. A Béke Oázis, ahol Ahmed kezdeményezésére körülbelül ötven család él együtt, palesztinok és zsidók – keserves kompromisszumok árán. Ejtan Bronstein és Zohrot nevű szervezete, aminek célja, hogy a lerombolt palesztin települések helyén táblákat tűzzön ki, amivel a zsidókat emlékezteti, hogy előttük is éltek itt emberek. Az már más kérdés, hogy a zsidók nem akarnak emlékezni…
A sok különleges tapasztalat hatására Garfinkel lassan valós tudással helyettesíti be előítéleteit. Amikor elindult, úgy vélte, Abu Dalo és Simon háza az együttélés lehetőségének a szimbóluma. De időközben érdekes kísérletet hajtott végre: kiszállt a maga kultúrájából, és hideg, elfogulatlan szemmel szemlélte, illetve beszállt „az ellenség”, a palesztin kultúrába, hogy belülről, építően és ellenérzések nélkül szemlélje azt is. Talán erre utal első sorban a könyv alcíme „Átkelés az izraeli-palesztin határon”, és nem a fizikai helyváltoztatásra. Az eredmény mindenképpen egy csodás lírai kép, a hazatérés pillanatában: Jonathan Isten könnyeinek látja az esőt, aki talán maga sem tudja, hogyan oldható meg ez a konfliktus. Az emberek pedig sóvárognak a szentség után, csak éppen nem sikerül megragadniuk, mert elveszítették a képességüket, hogy észrevegyék.
Garfinkel egyébként nagyon érdekes egyéniség, az a típusú ember, aki mindig megkeresi a dolgok másik arcát, így aztán sosem él sokáig békében önmagával. (Majdnem) minden szemponttal azonosulni tudó, okosan kérdező intellektuel, aki nem fogadja el a készen csomagolt válaszokat. Egy rendőrkutya szívósságával nyomoz, míg meg nem kapja kérdésére az egyetlen lehetséges választ, a következtetést, amire a békekereső Ejtan, Szamir és Ahmed is jutnak: az egyetlen megoldás az állam és az egyház szétválasztása lenne.
A könyv témája tehát tulajdonképpen az egyén sorsa a nép sorsában. Érdekessé a finom lélekrajz teszi, értékessé pedig a rengeteg konkrét adat, akár lábjegyzetben megjelenő utalás, ami már-már tudományos dolgozathoz teszi hasonlóvá a könyvet. Azoknak ajánlom, akiket érdekel a történelem, egyszerre alul- és felülnézetből, vagy akik – akárcsak jómagam -, kíváncsian követik nyomon egy ember belső útjait.