Portré: Szerb Antal

Vidd hírét!
  •  
  •  

Értelmiségi családból származott, amelynek tagjai nemzedékek óta nagy műveltséggel rendelkeztek, így nem csoda, ha a kortársak úgy tekintettek rá, mint különösen nagy tudású, különleges emberre. Könnyed és szellemes csevegő volt, humoros és ötletes, mély gondolatokkal. Hegedűs Géza szerint a harmincas években nem volt az egész magyar irodalomban nála műveltebb és rokonszenvesebb ember.


Vajon mi az oka annak, hogy megjelenésük óta kritikáihoz, irodalomtörténeti munkáihoz újra és újra visszatérnek az irodalomelméleti szakemberek? Talán, hogy nem esik túlzásokba. Ha irányelveivel nem is értünk mindig egyet, Magyar irodalomtörténet és A világirodalom története tagadhatatlanul fontos fejezetei a magyar irodalomtörténetnek, ugyanakkor a népnevelés fontos eszközeivé is váltak. Az Erdélyi Helikon pályázatára íródott Magyar irodalomtörténet előszavában Makkai Sándor a következőképpen fogalmazza meg a mű célkitűzéseit: „mélyítse el a magyar irodalom tanulmányozásának vágyát. Bontakozzék ki belőle a magyar irodalom és a világszellem kölcsönhatása, de éles körvonalakban emelkedjék ki a műben a magyar zseni minden más néptől különböző sajátossága. (…) Tegye jóvá a mű azokat az igazságtalanságokat, amelyeket az irodalom és a haladás ellenségei egyes írók, művek, irodalmi mozgalmak ellen elkövettek.” Bátran állíthatom, hogy ezeknek a célkitűzéseknek megfelelt a mű, aminek ráadásul olyan nyelvezete van, ami nemcsak szakemberek, hanem laikus olvasók, diákok számára is olvasmányossá, lebilincselővé teszi.

Szerb Antal (1901-1945)

A világirodalom történetének előszavában maga Szerb Antal mondja ki: (Megírásában) „inkább gyakorlati, mint elméleti cél vezetett: hogy kezére járjak azoknak, akik Magyarországon olvasni szeretnek, segítsek nekik, hogy könnyebben kiismerjék magukat az írók és művek végtelen és gyönyörű sokadalmában”. A két fentebb említett mű fontosságát mi sem jelzi jobban, mint az a tény, hogy megírásuk után a szerzőt, alig harminckét évesen a Magyar Irodalomtudományi Társaság elnökének választották.

Szemléletes stílusa, mindenkihez szóló, mégis igényes nyelvezete, „modern” témaválasztása az oka annak is, hogy a Nyugat második nemzedékének legjobbjai között tartják számon. Humorból és filozófiából, fordulatos meseszövésből és finom jellemrajzból áll lebilincselő regényeinek receptje. Mindjárt kezdetnek ott van egyik kedvenc olvasmányunk, a szerző legismertebb regénye, A Pendragon legenda, ami nemcsak a magyar irodalomban, de talán a világirodalomban is egyedülálló szellemű könyv. Egy kultúrtörténeti pikareszkbe ágyazott, humoros-erotikus bűnügyi kalandregény (vajon, van ilyen műfaj?), ugyanakkor mindennek paródiája is. A szerző kicsit önmaga karikatúráját is megrajzolja a főhősben, a racionalizmus és irracionalizmus között ingadozó rokonszenves, okos és kétbalkezes Bátky Jánosban.

Az önmagát kereső ember regénye az Utas és holdvilág, melynek főhőse hiába látja a gyilkolásra induló fasizmus egyre sötétebb árnyékát: a megszokott polgári életen csügg álmodozó szemeivel. A királyné nyaklánca című regénye viszont felfedi azt is, hogy Szerb Antal tudja: minden elmúlik egyszer, és ez az „egyszer” néha éppen nekünk jut. Az elegáns francia arisztokrácia kultúrájának végóráit ecsetelve Szerb Antal saját polgári kultúrájának alkonyán borong.

Aztán jött a vég, mindennek összeomlása, és Szerb Antal nem menekült. „A magyar kultúra legműveltebb hordozója”, ahogy Hegedűs Géza nevezi, bevárta végzetét. A magyar parlament akkoriban kétszeresen is foglalkozott a személyével: egyrészt a Magyar irodalomtörténet betiltását szorgalmazták, másrészt pedig megszavazták a „numerus clausát”. A sors iróniája, hogy az „idegenek” ellen hozott törvénynek éppen Prohászka Ottokár, az író keresztapja volt az értelmi szerzője. Igaz, hogy később, Prohászka 1927-es halála után a törvényt visszavonták, de akkorra már a fajgyűlölet, különösen pedig az antiszemitizmus divattá lett, sőt, követendő példává. Szerb Antal „magyar anyanyelvű zsidónak” tartotta magát, aki katolikus vallású volt. Először 1943-ban, utoljára 1944. június 5-én hívták be munkaszolgálatosnak. 1944. december 16-án kelt levelében azt írta feleségének: „az a hely, ahol most vagyunk, Balf, átkozott egy hely”. A legyengült, beteg Szerb Antalt 1945. január 27-én katolikusként, a zsidósága miatt fiatal nyilasok verték agyon.


Vidd hírét!
  •  
  •