A könyvborító érdekes. Egyrészt puritán: csupa fehér-fekete, mintha a halálra és a tisztaságra akarna emlékeztetni, másrészt feltűnően sok biztosítótű és fekete szövegcsík jelenik meg rajta, amiről az embernek a nyolcvanas évek, punkok, világfájdalom, a fennálló rend ellen való őrült, fiatalos – és önpusztító – lázadás jut eszébe. Ráadásul a biztosítótűk egy része egy széthasadt szívet tűz össze – elég merész húzás manapság ilyesmit rakni egy könyvborítóra, ha nem kifejezetten rózsaszín lányregényről van szó. Márpedig nem. Sőt!
Aztán itt van a könyv már-már oximoron szerű címe: A kültelki Buddha. Két, egymást szinte kizáró szó, mert mi köze is lehetne a Buddhának a külvárosokhoz? Ha még ez sem elég, ki kell nyitni teljesen a borítót, és elolvasni, amit mások már leírtak róla. Tényleg felébred tőle az ember olvasási vágya. Megtudjuk, többek között, hogy a könyv 1990-ben elnyerte a legjobb első regénynek járó Whitebread-díjat, és, hogy a szerzőt a The Times 2008-ban besorolta az 1945 óta élt 50 legjobb brit író közé. Nagy nevek és címek viccesnek és érzelmesnek, illetlennek és meghatónak, komédiának és szatírának tartják a könyvet. További forrásokat böngészve megtudom, hogy a könyvből a BBC sorozatot készített, az íróról pedig, hogy szövegkönyveket és forgatókönyveket írt, sőt, filmet is készített, néha saját alkotásai nyomán, nem is kis sikerrel, hiszen az Intimacy című filmje például a 2001-es Berlini filmfesztiválon elnyerte a legjobb filmnek járó Arany Medve-díjat. (Érdekességként: a szerző a hetvenes években pornográf irodalmat is írt, Karim álnéven – ugyanígy hívják A kültelki Buddha főszereplőjét is).
Ezek után nyilván valami eredetit, forradalmit várok, a külvárosok színes kavargását, Buddha bölcsességét, életörömöt, erotikát, punkok lázadását: kíváncsian vetem magam az olvasásba. És kíváncsian is folytatom, mert a könyv érdekes csemege. Kulturális ismereteim szanaszét osztályozott dobozai között gömbvillámszerű cikázás kezdődik az agyamban, és fogalmam sincs még, hogy hetek telnek el, míg minden a helyére kerül, és a vihar lecsendesül, hogy mosolygós álmélkodással tudjam élvezni az olvasmány nyomán felidéződő asszociációkat.
A kamaszból fiatalemberré érő Karim Amir regénye a könyv, aki saját bevallása szerint „tősgyökeres angol… illetve majdnem”. Önéletrajzi ihletése vitathatatlan, és egyben olyan elszomorítóan „mai” is, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy a sok intim részlet, amiben a családtagok magukra ismertek, nemegyszer heves tiltakozást váltott ki belőlük: úgy vélték, az író nemegyszer méltóságukban gyalázza meg őket. Nővére egyszer nyílt levelet is intézett a The Guardian-hoz, amiben tiltakozott testvére eljárása ellen. Kureishi tagadta a vádakat, mondván, hogy a könyveiben ábrázolt szereplők kitaláltak. Egyébként a plágiumnak, az adatok és jellemek engedély nélküli felhasználásának kérdését a könyvben is felveti. A főhős színészként egyik kültelki ismerősének jellemét akarja megformálni annak kifejezett tiltakozása ellenére.
Karim London külvárosában él, szüleivel és öccsével. Élete álma kitörni, Londonba költözni, lenni valaki, megszabadulni mindentől, amit a külváros képvisel. Az, hogy ez pontosan mi, fokozatosan derül ki. Minden újonnan behozott szereplő újabb adalékkal színesíti a képet. Az apa, a tulajdonképpeni „Buddha”, a köldöknéző, elhatárolódó, életigenlő, korosodó férfi, úgy keresi a boldogságot, hogy indiai származásával visszaélve a külváros sznob krémjének bölcs guruként adja el magát, majd elhagyja a bajokkal együtt a családját is. Anyja, „a világ legédesebb, de legnyomorultabb asszonya”, idegenül él saját testében, és belenyugodva igyekszik működőképessé varázsolni az életet. Vele szemben áll Eva, apja új barátnője, a rákműtét után fél mellel élő, de erotikától sugárzó, életvidám asszony, aki minden női ravaszságát beveti, hogy teljesüljön élete álma: Londonba költözni, és az előkelő társaságokba járni. Allie öccse megelégszik azzal, hogy szépnek született. Jamila, gyermekkori barátnője, modern gondolkodású szabad és szertelen lány, akit apja egy élhetetlen indiai férfihoz kényszerít felelégül. Changez, az indiai férj, úgy érzem, valamiféle erkölcsi győzelmet arat az őt érő rengeteg megaláztatás után. Kitartó romantikus szerelmével mindenüvé követi feleségét, míg végül egy kommunában kötnek ki. Charlie, Eva fia, középszerű zenész, aki sikeresen lovagolja meg a divat hullámait, és így karriert fut be. Ott vannak továbbá a tömegek, a biztosítótűs, szakadt cuccos punkok, a véres indulattal megtelt neonácik, helyüket kereső bevándorlók, elszúrt életű drogosok, vegetáriánus hippik, a színésztársadalom alja és teteje, középszerű művészek, külvárosi sznobok, álmodozó fiatalok, lázadók és megalkuvók, és az egészet működtető óriási gépezet, az érdekek, szimpátiák és ellenszenvek kibogozhatatlan kavarodása. Mindezek középpontjában pedig maga Karim Amir, az indiai bevándorló gyermeke.
Ő tulajdonképpen az egész mű kulcsa. Miatta mondták már ezt a könyvet modern Zabhegyezőnek, miatta jár az én fejemben napok óta Villon költészete. Ő a kamasz, aki a tiltott gyümölcsre vágyik. Ő a romlott fiatalember, kinek életcélja, hogy jól érezze magát, és értékítéletét nem engedi befolyásolni ósdi divatok által. Ebből származóan pedig ő a romlatlan ember, aki saját ízlése szerint reagál a környezete által kialakított világra. Hogy a kettő látszólag ellentmond egymásnak? Nem hiszem. A Karimot körülvevő világ ellentmondásos: a cápák, a divatguruk, a pénzmágnások által befolyásolt világ, ahol pénzért bármi megvehető, de néha elég, ha az embernek elég nagy a hírneve, és nem mondanak neki nemet. Aki kapni akar a földi jókból, annak nemcsak ismerni kell a játékszabályokat, de el is kell azokat fogadni. Hogyan is tud valaki saját utat taposni egy ilyen dzsungelben? Hogyan maradhat egyenes gerincű, önmagát becsülő ember? Ezekre keres – és a maga módján talál is – választ a mű főhőse.