Olyan korban élünk ezen a földön, amikor mindannyian kicsit rászorulunk egy pszichoterapeutára. Igaz, ez más korokban sem volt másként, de más korokban még voltak bölcsek, akik számára a tanítás életfeladat volt, és akikhez az emberek szívesen mentek el, ha gondban voltak. Azt hiszem, Jorge Bucay ilyen bölcs, és pszichoterapeuta csak azért lett, mert ilyen korban él.
A terápiáin mindenesetre korlátozott számú embert tudott csak fogadni, és tanácsokkal ellátni. Elégedett betegei unszolására kezdett el írni, így született meg 1986-ban első könyve, a Levelek Klaudiának, amit további tizenhét követett. A könyveket tizenhét nyelvre fordították le, és spanyol nyelvterületen a szerző népszerűsége a Paolo Coelhoéval vetekszik. Előbb egész Latin-Amerikában, majd Spanyolországban lett sikerszerző, az utóbbi években pedig szerte Európában is felfedezték: óriási sikerrel jelennek meg művei Portugáliában, Németországban, Finnországban, Horvátországban, Bulgáriában, Izraelben, Magyarországon, stb.
Furának tűnhet, hogy egy recenzió nem a könyvről szól, a szó szigorú értelmében. De azt hiszem, egyetértetek velem, hogy vannak életművek, amelyeknek minden darabja gyöngyszem, amelyek külön-külön is díszesek, de együtt gyönyörű füzért alkotnak. Gyönyörködhetünk egy-egy gyöngyszemben kedvünkre, de a füzér szerezte gyönyörűségről sem szabad lemondani. Emellett pedig vannak könyvek, amelyek olyan élőként vetítik elénk az alkotót, annak gondolkodási rendszerét, hogy ha az alkotóról beszélek, egyúttal (minden) könyvéről is beszélek.
Bucay írói stílusát erősen befolyásolta munkája. Munkamódszere részeként a hozzá forduló embereknek szimbolikus értékű történeteket mesélt, amikben azok magukra ismertek, felismerték életproblémájukat, és mintegy kívülről nézve azokra, könnyebben megoldották. Ő nem az a hagyományos terapeuta, aki „megmondja a tutit”, a páciensnek pedig csak be kell azt venni hideg vízzel. Hisz abban, hogy minden ember eleve egységes külön világ, és ha ebben a világban káosz támad, akkor a leghivatottabb lény ennek helyrehozására éppen az a személy, akivel a dolgok történnek.
Hogy mitikus mélységekbe szálljak: a teremtéstörténetek közös sajátossága, hogy az isten (vagy istenek) rendetlenségből, szervezetlenségből, káoszból rendet hoztak létre, többnyire az által, hogy elkülönítették és megvilágították az egyes dolgokat. Később aztán csetlő-botló teremtményének, az embernek, irányelveket szabott, különben azt tapasztalta, hogy eltéved, és boldogtalanságba süllyed. Ilyen megvilágításban Bucay a teremtő kiváltságos munkatársa: az a személy, aki rámutat a problémákra, és aki megmutatja az irányt.
Hogy az élet egy út, már közhelynek számít. Útmutatók is sokan voltak már az idők folyamán (bár legtöbbjüket nem igazán értették meg kortársaik). Vajon korunk különleges érettségének jele, hogy az új útmutatókat – hiszen Bucayhoz hasonlóan mások is próbálkoznak ezzel – nem kövezzük meg és nem feszítjük keresztre? Akárhogy is van, a 20 lépés előre komoly segítség az életproblémák megoldásában. Nem azt állítja, hogy ismeri az egyedüli helyes utat. Azt vallja, hogy mindenkinek megvan a maga útja, sok-sok kitérővel és akadállyal – és, hogy létezik egy minta, amit követve minden akadályon túl lehet jutni. A 20 lépés előre ezt a mintát közvetíti. Mint annyian előtte, arra mutat rá, hogy az ember legfőbb életcélja nem a vagyonszerzés, nem az anyagi gyarapodás, hanem a lelki béke, az elégedettség. Kicsit rokon ilyen szempontból a vallásos és ezoterikus tanításokkal, de hiányzik belőle annak a megfoghatatlansága. A húsz lépés tulajdonképpen húsz történet, ami rávilágít arra, hogy önmagunk számára mi vagyunk a legfontosabbak, de önszeretetünk nem szabad majomszeretetté silányuljon, mert az életben feladataink vannak. (Ha minden másról lemondunk, még akkor is ott marad a lelki egészségünk megőrzésének feladata egy őrült korban). Húsz lépés a tökéletesedés felé. Húsz jótanács, de egyiket sem először halljuk. A könyvet olvasva ókori bölcsek, vallásalapítók, filozófusok, költők eszméi köszönnek vissza. Eredeti csak a rendszer, amibe a szerző ezeket foglalja. Ismerd meg önmagad! Szeresd az embereket! Rakj rendet! Keress megfelelő barátokat! Ne félj tanulni másoktól! Használd ki az időd! Bízz a munkád eredményében! Ilyen, és ehhez hasonló tanácsokat fogalmaz meg Jorge Bucay, hiszen ezeket az irányelveket időről időre, egy-egy kor embereinek sajátos igényei szerint újra kell fogalmazni. Hogy ne a bicska nyíljon ki a zsebünkben az újabb adag hasznavehetetlen jótanácstól (hiszen azzal már minden életproblémával küzdő embernek tele a padlása), a szerző olyan történeteket társít a közérthetően és kedvesen megfogalmazott tanácsok mellé, amik rávilágítanak az ötlet használhatóságára.
A legjobb a könyvben talán mégis az, hogy az olvasás egész ideje alatt azt éreztem: a szerző nem zsákbamacskát ad el nekem. Hogy neki sikerült végigbotorkálni (vagy menetelni?) mind a 20 lépésen, és most önmagával azonosan, békésen él valahol, pontosan úgy, ahogy akar. Rákerestem az interneten, és valóban: egy kis spanyol faluban él, olvas és ír, és a világ különböző országait járja, hogy az embereknek saját példájával és közvetlen hangú előadásaival bizonyítsa: a boldogság kék madara márpedig megfogható…