Egy interjú formában íródó regény nagy kihívások elé állítja a szerzőt – és az olvasót is. Előbbinek fokozottan oda kell figyelnie, nehogy egysíkúvá, unalmassá váljon a cselekmény (egyáltalán, lehet itt cselekményről beszélni?). Ráadásul egy fiatal nő válaszait kell megfogalmaznia, középkorú férfi létére, tehát hitelesnek is kell látszania. Így aztán folytonosan azon a keskeny pallón egyensúlyoz, ami általában „én” és „világ” között kapcsolatot teremt, és el is választja őket egymástól: ahonnan már látszik a világ, de ahonnan én még biztonságosan én vagyok. Az olvasónak egy egész (művészi) valóságot kell építenie egyetlen személy vallomásaiból, ki kell következtetnie, milyen törvények, szabályszerűségek szerint működik az a világ, amiben Desideria, az interjú alanya él.
Emellett kihívásokkal van tele kettejük kapcsolata is: kérdezőé és kérdezetté. Egyiknek tudnia kell úgy kérdezni, hogy a válaszadót ne befolyásolja. Szemmel láthatólag fontos neki, hogy a lány a maga történetét saját szemszögéből mesélje, már-már kínosan vigyáz, nehogy szavaival védekezésre, újragondolásra, véleménye átformálására késztesse. Segít neki végiglépegetni saját valóságának útvesztőin, egyúttal abban is, hogy tudatosabban szemlélje azt. A megfogalmazás ilyenformán egyúttal ennek a világnak a megteremtése is, kiemelése az ismeretlen homályából. A kérdezettnek is fontossá válik, hogy objektív képet fessen erről a világról – ami nyilván nem lehetséges. De előhívható az illúziója, miután Desideria elfogadtat velünk néhány, olykor meglehetősen abszurd, de mindenképpen szubjektív megtapasztaláson alapuló tételt. Ezektől aztán megteremtődik a mű (és az ember) sajátos világa, ami otthon-érzést ad az interjúalanynak, és magabiztosságot a meséléshez. Ilyen szubjektív elem a Hang léte, vagy az értékítélet önmagáról és az anyáról, Violáról. A kérdező tehát semleges, a kérdezett pedig személyes – de sajátos tapasztalatait általános érvényű pszichológiai reakciókká alakítja (elhiteti, hogy nem lehet másképp).
Egy sajátságosan mostani regény ez, helyszíne a perverz, unatkozó polgárság (szándékosan nem említek földrajzi helyet, hiszen a cselekmény gyakorlatilag bárhol történhetne), a felvezetés pedig egy véletlenül idecsöppent ifjú leányzó szemszögéből történik. Desideria Viola örökbe fogadott lánya, aki sosem ismeri meg igazi anyja kilétét, de azt mondják neki, hogy egy rossz erkölcsű és szegény nő eldobott gyermeke. Viola hatalmas vagyont örökölt elhunyt férje után, így élete arról szól, hogyan üsse agyon az idejét. A szerző egy olyan világot ábrázol, ahol az emberek a munka és a felelősségteljes kapcsolatok nyűge alól kiszabadulva a lét céltalanságában lézengenek, és megpróbálnak annak valahogyan értelmet találni. Nyilván ez abszurdum, de ugyanígy abszurdum az is, ahogy ezek az emberek (elsősorban Desideria anyja, Viola) állandóan beleütköznek kettős értékrendjüknek valamelyik pólusába. Viola sosem érzi beteljesültnek magát, hiszen kötelesség és szenvedély között manőverezik, és egyik kedvéért folyton feláldozza a másikat. Mivel választásra képtelen, örök boldogtalanságra ítéli nemcsak önmagát, hanem környezetét is, elsősorban fogadott gyermekét.
Desideria gyerekként szembesül ennek a világnak az összes szennyével. Mivel tudja, hogy származása szerint nem tartozik ehhez a világhoz, csak véletlenül keveredett ide, igyekszik egy kívülálló szemével is nézni ezt az életet. De még mielőtt megértené, mielőtt tudatával fordulhatna a dolgok felé, a kislányban fellázad a tudatalatti, és megjelenik a „Hang”, ami arra ösztönzi, hogy végrehajtsa „megszentségtelenítési tervét” – vagyis sorban fellázadjon a hazug világ összes konvenciója ellen (család, kultúra, pénz, vallás, szerelem stb.). Desideria élete ettől fogva a „Hang” irányítása alatt áll, aki végső célul a „forradalmat” tűzi ki, és a lány mindent alárendel ennek a célnak. A mű címe tehát ezt a lázadási folyamatot jelenti.
A könyv alaphangulata az erotika, Viola életének egyik fő szólama (a másik a családvágy). Anyja szexuális szokásai és vágyai nagy mértékben befolyásolják a kislány Desideria életét. A szex először „csak” sokkoló látvány, később nevelőnőiben konkretizálódik, akik egyben anyja játékszerei is voltak, hogy végül ő maga váljék anyja erotikus vágyainak netovábbjává. Ekkorra azonban már megjelenik a „Hang”, ami megóvja a fiatal lányt ettől a romlott világtól, viszont elindítja egy másik, nem kevésbé veszélyes úton: mivel úgy tapasztalja, hogy minden fertőzött, minden társadalmi értéket megtagadva azt kockáztatja, hogy végül kiürül, képtelen lesz bármiben szépséget, értéket találni. Végső soron a „Hang” hatására Desideria is ugyanúgy két késztetés között őrlődik, mint anyja. A „Hang” kívülről jön, és egyre őrültebb – szimbolikus értékű – cselekedetek végrehajtását követeli a lánytól, aki kezdetben vakon engedelmeskedett „megszabadítójának”, végül azonban belátja, hogy ez a világ ugyanolyan őrült, ugyanolyan mocskos, mint amiből menekül. A forradalom, ami felé a „Hang” taszítja tulajdonképpen nem egy végiggondolt rendszer, nem egy felszabadítási stratégia, hanem a pénztelenek irigysége a vagyonosokkal szemben. Erre enged következtetni Quinto, az „elvtárs” személye, aki úgy véli: „mindenkinek mindenhez megvan a joga”, és forradalmárként első tette az, hogy a kéjlakot, amit „forradalmi” tettük helyszínéül választottak, eredeti rendeltetésének megfelelően használja. Ez talán az a pillanat, amikor Desideria valóban „forradalmárrá” lesz, vagyis kezébe veszi az életét, és saját elhatározása szerint cselekszik. És ha már a szimbolikus cselekedetek soránál tartunk, talán az sem véletlen, hogy ez a pillanat egybeesik szüzességének – meglehetősen romantikátlan – elvesztésével.
Desideria értelmes lány, aki végig látja: anyja hibája az, hogy nem döntött. Erotika vagy család – ha választ, boldog, vagy legalább beteljesült lehetett volna. Az ő életében is két pólus van: egyre erősödő saját hangja, vágyai, elképzelései, és a kívülről jövő „Hang”, amely (vagy aki?) egész serdülő- és kamaszkorán át irányítja gondolatait, cselekedeteit. Így, bár a hang biztonságot adott, és elűzte a céltalanság és magányosság érzését, végül száműzi életéből, hogy önmaga belső hangja felé fordulva megtalálja önmagát.