Nemrég kijelentettem, hogy Coelho nem tartozik a kedvenc íróim közé, viszont valahányszor elolvasom egy könyvét, találok benne valamit, ami elgondolkodtat, amit végtelenül igaznak tartok, amit máshol még nem olvastam, pedig számomra valahol nyilvánvaló tény volt. Így újragondoltam a korábbi kijelentésemet, és most már úgy érzem: igenis szeretek Coelho-könyvet olvasni, és ott a helye a kedvenceim között. Nagyon fontos, hogy egy könyv adjon: egyszerűen csak szórakoztasson, vagy komoly gondolatokat ébresszen, jó útra tereljen, érdeklődést keltsen, akár erős negatív érzésekkel is manipulálhat egy magasabb cél érdekében, keltsen életre csodálatos világokat, vagy a Föld porában csúszva ragadjon a realitás talajához, csak egy a fontos: érintsen és mozgasson meg! (Ha egyebet nem, legalább a rekeszizmaimat.) Paulo Coelho-tól ezt mindig megkapom. Ma könnyen kerekedik tomboló őrület híresnek kikiáltott írók körül, Coelho sem kivétel, és pont ez az, ami engem mindig zavart. Viszont még egyetlen könyvében sem csalódtam azok közül, amelyeket olvastam.
A Mint az áradó folyó rövid történetecskék fűzére. Van közte mindenféle: tanmese, igaz történet, lejegyzett gondolatok Coelho életének különböző szakaszaiból. Egyik humoros, másik szomorú, ám van egy közös vonásuk: tanítanak valamire, ráébresztenek bizonyos dolgokra. Sokszor a legnyilvánvalóbb dolgokat is elfelejtjük a hétköznapi élet taposómalmában, nem árt, ha elolvasunk egy-egy ilyen könyvet, mint ez. Néha még azt sem vesszük észre magunktól, hogy taposómalom lett az életünk. Csak telnek a napok, casino online egyik a másik után, hajszoljuk a pénzt, ami soha nem elég, és elfelejtjük, hogy egy életünk van. Bírálunk másokat, és nem vesszük észre, hogy mi sem vagyunk különbek. Elítélünk másokat, és nem látjuk meg, hogy túl sokat gondolunk magunkról. És minden kínlódás mellett elfelejtjük az egyetlen igazán fontos dolgot az életünkben: a szeretetet. Pedig ingyen van, sokszor csak fel kellene ismerni, és megtanulni adni meg elfogadni ahhoz, hogy minden tökéletes legyen. Vajon miért van az, amit olvashatunk a könyv egyik oldalán is, hogy az emberek mindig fordítva gondolkodnak: gyorsan fel akarnak nőni, hogy aztán visszasírják az elvesztett gyermekkort, feláldozzák az egészségüket azért, hogy pénzt keressenek, aztán minden pénzüket odaadnák, hogy visszaszerezzék azt. Annyira sóvárognak a jövő után, hogy nem törődnek a jelennel, így aztán sem a jelent, sem a jövőt nem élik meg. Úgy élnek, mintha soha nem halnának meg és úgy halnak meg, mintha soha nem éltek volna. Lehet ezen gondolkodni, és ami a legfontosabb: változtatni.
Néhány héttel ezelőtt olvastam egy hasonló jellegű könyvet Jorge Bucay-tól, az argentin pszichoterapeutától. Új könyvében Coelho is ugyanazt az irányvonalat követi mint Bucay (vagy fordítva), ezekkel a kis mesékkel, és a saját életéből vett történetekkel mond el tanulságos dolgokat, így megadva az olvasónak a lehetőséget, hogy “a más hibájából tanuljon”. Bár ezek a történetek már megjelentek valamikor nyomtatásban, különböző írásokban, íly módon egy csokorba kötve azonban most először. Ha olvastad Jorge Bucay könyvét, az Életmeséket, és tetszett, akkor ezt a könyvecskét is szeretni fogod. Találtam egy közös történetet is, amely mindkét könyvben szerepel, itt az a címe, hogy A macska szerepe a meditációban, a különbség csak annyi, hogy Coelho bővebben kifejti a témát.