A többszörösen díjazott, ám ellentmondásos francia író, rendező és költő, Michel Houellebecq 1956. február 26-án látta meg a napvilágot a francia Réunion szigetén; Lucie Ceccaldi és René Thomas gyerekeként született, születése után a Michael Thomas nevet viselte, ám hat éves korától apai nagyanyja nevelte. Később nagymamája lánykori nevét, a Houellebecq-et vette fel írói álnévként.
Houellebecq már a középiskolában kitűnt társai közül, leginkább különleges elemzőképessége és intelligenciája révén, valamint azzal, ahogyan az eseményeket figyelte – különleges távolságtartással a korabeli fiúkhoz képest. Ekkor fedezte fel a horror-író Lovecraftot, akinek a „Soha nem veszek részt abban, ami körülvesz, sehol nem vagyok a helyemen.” mondatában nyilván magára ismert.
Nagymamája 1978-ban halt meg, Houellebecq ekkor már az Agrármérnöki Főiskola diákja volt. 1980-ban megszerezte az agrármérnöki diplomát, de nem tudott a szakmájában elhelyezkedni. Megnősült, és 1981-ben megszületett Étienne nevű kisfia, ám hamarosan el is vált. Válása után depresszióval küzdött, ráadásul munkanélküli is volt. Ezidő alatt több szakaszban is pszichiátriai kezelésre szorult. Ekkor kezdett el verseket írni.
1985-ben megismerkedett Michel Bulteau-val, a Nouvelle Revue de Paris folyóirat szerkesztőjével, akivel szorosan össze is barátkoztak. Bulteau volt az első, aki Houellebecq verseit publikálta. Hat évvel később, 1991-ben jelent meg a Contre le monde, contre la vie (Szemben a világgal, szemben az élettel) című műve, amely nem más, mint Howard P. Lovecraft életrajza. Ezt követte, ugyanebben az évben a Rester vivant (Életben maradni) című esszé-kötete, majd egy évvel később, 1992-ben a La Poursuite du bonheur (A boldogság nyomában) című verseskötete, amellyel Tristan Tzara-díjat nyert. Időközben számítógép-adminisztrátorként dolgozott Párizsban.
Szintén 1992-ben ismerkedett meg Marie-Pierre Gauthier-val, akivel újra megtalálta a boldogságot, és 1988-ban feleségül vette.
Két évvel később, 1994-ben jelent meg első regénye, az Extension du domaine de la lutte, amellyel széles körben is ismertté vált a neve, és amelyet több nyelvre is lefordítottak. Második regénye 1988-ban jelent meg Les particules élémentaires (Elemi részecskék) címmel, amellyel Prix Novembre díjat nyert és amelyet 25 nyelvre fordítottak le. Ugyanakkor 2012. június 15-én Dublinban nemzetközi irodalmi IMPAC díjat is nyert ezen regényével, amelyet ez alkalommal először ítéltek oda francia írónak. A díjért járó jutalmat az író megosztotta Frank Wynne-nel, a mű angol fordítójával.
1999-ben újabb verseskötete jelent meg Renaissance címmel, rá egy évre pedig lemeze, amelyen Bertrand Burgalat zenéjére ő maga olvassa fel verseit, ez pedig a Présence humaine (Emberi jelenlét) címet viseli. Szintén ez év tavaszán jelent meg Lanzarote című regénye is.
Ezt követte a Plateforme (magyar kiadásban: A csúcson), amely 2001-ben jelent meg, s amely az iszlám- és a távol-keleti szex-turizmus témája miatt hatalmas botrányt kavart. A regényt Írországban írta, Houellebecq ugyanis néhány évig ott élt. Ezután Spanyolországban telepedett le, ahol elnyerte a Schopenhauer-díjat. Itt írta meg a La possibilité d’une île (Egy sziget lehetősége) című regényét, amely 2005 augusztusa végén jelent meg majdnem egyidőben Franciaországban, Olaszországban és Németországban. Ez a regénye Prix Interallié-díjat hozott számára, 2010-ben pedig a La carte et le territoire (A térkép és a táj) regényével elnyerte a Goncourt-díjat, a legrangosabb francia irodalmi díjat.
Az irodalomkritikusok obszcenitással, rasszizmussal, nőgyűlölettel és iszlamofóbiával vádolják az írót, a francia irodalmi értelmiség is gyengén, rosszul fogadta az író műveit. Több pozitív kritikát kapott nemzetközi szinten, mint saját hazájában. Műveit azonban negyven nyelvre fordították le, és több mint három millió példányban keltek el világszerte – ez önmagában sokat elárul a szerzőről.
Forrás: wikipédia, Budapesti Francia Intézet