A fedőlapon a Washington Post „bájt, szenvedélyt és humort” igér, a hátoldalon a Nashwille Scene „az amerikai fikció egyik alulértékelt gyöngyszemének” nevezi a könyvet, a New York Times recenzánsa szerint pedig központi témája „a szex és a szex, ami a könyvben egyenlő az élet legjobb dolgainak megtestesülésével”. Ezek után elvárásaim támadtak, mire nekifogtam az olvasásnak.
És mire befejeztem, azt gondoltam magamban, a kevesebb néha több. Semmi baj a könyvvel, igazából valóban bájos történet, humoros, vidám, romantikus meg minden, mégse váltotta be a hozzá fűzött reményeimet.
Imitt-amott többet adott, mint vártam. A központi témája például egyáltalán nem úgy tűnt, hogy a szex lenne – inkább az erotika és a gyöngédség, ezeken túl pedig a szenvedély és az életerő megőrzésének a titka. A szex titkos elixír, ami élhetővé, sőt, kellemessé teheti a hosszú, néha félreértésekkel terhelt házasságot, az öregséget, az egyhangú életet, vagy akár a lövészárkot is.
A történet is állja a helyét: a csodálatos harmóniában és megértésben élő férj és feleség történelembe ágyazott románca, akik titokban mindketten erotikus ékszereket gyártanak. A bibit én abban vélem felfedezni, hogy ez a titok… titok marad egymás előtt is nagyon sokáig. Úgy értem, művészi színvonalon kivitelezett, sok munkát és figyelmet igénylő „közönséges tárgyak” százait készítik el a másik tudta nélkül ugyanabban a háztartásban élve és dolgozva, ráadásul annyira egymásra hangolódva, hogy az már mesébe illő… hát, ez már túlzás. Azt hiszem, az elnagyolt jellemrajz miatt sikerült efölött átsiklania a szerzőnek: miközben rengeteg intim információt oszt meg velünk, mellőzi a mindennapok ízét. Ilyenformán Herb és Lorna szinte „légtornászok”, sosem látjuk őket romantikátlan helyzetekben. Igaz, kijut nekik eléggé a „világrengető eseményekből”, hiszen át kell vészelniük a két világháborút és a gazdasági válságot. De ezt is valahogy szinte valami extatikus hangulatban teszik, igazi romantikus hősként – közönséges tárgyakat faragva, szerelve, értékesítve. Nincs is alkalmunk csodálkozni azon, hogy nem tudjuk meg róluk, hogy milyen szülők voltak, és hogy unokájuk, az elbeszélőként kitalált Peter Leroy számára mitől lettek annyira kedves „mammama” és „pappapa”. A hangsúly a nőként és férfiként való létezésükre esik, illetve az erotikus ékszereket gyártó „művészek” titkolt büszkeségére. Hiszen az elkészített tárgyak különleges szépségük ellenére is obszcénnak számítottak.
Az egész történetet Peter és May tárják fel előttünk. Peter a házaspár unokája, aki nagyanyja temetésén megdöbbenve értesül nagyszülei különös hobbijáról, és kiváncsiságtól hajtva a dolgok nyomába ered. Ugyan elmondja nekünk az elején (meglehetősen körülményesen és hosszasan), hogy a nagyszülei életének erről a titkolt szeletéről semmi megbízható információja nincs, később mégis meglepően részletgazdag jelenetekről számol be, hiszen célja, bevallottan, nem a hitelesség, hanem a történet kikerekitése. May, aki ebben segít neki, a házaspár barátja volt, és az egyedüli személy, aki bizalmas információkkal is tud szolgálni róluk.
Mindent egybevetve a Herb és Lorna szórakoztató, szívmelengető könyv, és ha az ember nem keres a kákán is csomót, azzal a jó érzéssel teheti le a kezéből, hogy egy különleges történetet olvasott. Ráadásul jó néhányszor mosolyogva magára ismerhet a különböző karakterekben.