Életszagú, mégis romantikus történet a M. L. Stedman könyve, melyet a szerző szüleinek ajánl. Nem véletlenül, hiszen a központi téma a szülői lét, a szülői szeretet. A könyv élére helyezett köszönetnyilvánításból kiderül, hogy a szerző a könyv megírásában első sorban élettapasztalatára támaszkodott.
Elolvasni kivételes élmény volt. Élvezetes nyelvezete is kitűnő olvasmánnyá teszi. De ami miatt igazán letehetetlen, az a cselekményszövés módja. A Tom Sherburne kis erecskeként csörgedező élete, ami valami csoda folytán nem ér véget az első világháború poklában, lassan patakká, folyóvá dagad, magával sodorva mások életét. A pihenni vágyó, lelkifurdalással küszködő, sérült lelkű Tom a Janus-sziklára kerül, a világító torony őreként, ahová az élelmiszert szállító hajó is csak három havonta jár. Tom kötelességtudó, pontos ember. Háborúból hozott zaklatottságát csenddel és rendszerességgel gyógyítja. Kezdetben minden kapcsolata az emberekkel a szállítóhajó, később azonban a szigetre hozza feleségként az életvidám, fiatal Isabelt. A lány gyermekkacajra, családra vágyik, és a sziget lassan édeni boldogság színtere lesz, a tervezgető, egymással és a szigettel ismerkedő, senki által meg nem zavart fiatal pár lakóhelyévé. Az ismerősök száma pedig kiegészül a lány családjának tagjaival, amihez később véletlenül megismert emberek és azok családja csatlakozik.
A Janus-szikla is megmutatja kétarcú valóját: csak két ember boldogságát bírja elhordozni. Hiába vágyik Isabel gyermekre: két vetélés és egy halvaszülés szégyenével, kudarcával a lelkében Tom minden szeretete ellenére is végtelen szomorúságba burkolódzik.
A többi már „csak” emberi élet, döntések és következményei: a hömpölygő folyó árja. Egy megvadult tömeg, készen meglincselni a legjámborabb németet, mert a tömeg nehezen felejt. Egy apa, aki csecsemőjével a tengerre menekül a tömeg dühe elől. Egy férfi, aki meghal a tengeren, és egy baba, aki sír, elhagyottan. Isabel, aki végre gyermeket kap a megholtak helyébe. És Tom, aki életében először megszegi a szabályzatot, és nem jelenti, ami történt. Egy rossz döntés, ami lavinaként maga alá temeti a párt.
Egy nő, aki anya volt, és nem hiszi el, hogy már nem az. Egy másik nő, aki nem lehetett anya, és boldogságot lopott magának. Egy férfi, aki megért mindenkit, aki megbocsát mindenkinek, csak önmagának nem tud. És egy kislány, akit két anya szeretete kísér, és egy világítótorony irányít.
Egy ideig azt hittem, ez egy női könyv, hiszen jól el lehet játszadozni különböző érzelmekkel: akinek eltűnt/meghalt a gyermeke, aki hiába szeretne gyermeket, aki visszakapta holtnak hitt gyermekét, akitől elvették élete értelmét. De aztán rájöttem, ez férfi könyv is, de még mennyire, hogy az! Dolgozd fel a háborút. Rakj rendet az életedben, töltsd ki az ürességeket, ne őrülj bele a traumákba, tartsd be a szabályokat, szeress. És mindezek összeütközése, mikor választani kell, mi a fontosabb. Dönteni. És a döntések következményét viselni. És szembesülni azzal, hogy a férfi mindig egyedül van, végül mindig egyedül marad, ez a sorsa. Ha gerinces, azért. Ha nem, azért. Végül szinte mindegy, mások mit gondolnak róla: az önmagáról kialakitott képpel kell együtt élni élete végéig.
Azt hiszem, ez a könyv mindenkinek az, amit kiolvas belőle. Éppen ezért is nem mondanám el részletesebben, mit jelentett nekem. Talán csak még annyit, hogy mélyen emberi, elgondolkodtató olvasmány, melynek oldalain mindenki megtalálja azt a szereplőt, akivel azonosulni tud.