Napok óta csak kerülgetem a könyvet, és azon gondolkodom, mi az, ami irritál benne… Nem ez az első eset: az Indiáról szóló könyvek egy része ezt a hatást váltja ki belőlem. Pontosabban azok, amelyek kissé álságosak: egyszerre próbál európai és empatikus lenni. Úgy tesz, mintha értene mindent, és jól megokoltan utasítana el. Holott erről szó sincs. A tapasztalatot szerző elbeszélő sem nem ért semmit Indiából, sem az elborzadása nem teljesen indokolt.
Elfuseráltnak tartom a címválasztást. A „zuhanórepülés” csak a könyv végén következik be, és – szerintem legalábbis – nem erre esik a súlypont. Ha zuhanó repülésről van szó, akkor érthetőbb az egész, a cím oximoronja összemossa a spirituális magasságokat a durvaság, az igénytelenség zuhanásával. Viszont ebben az esetben az alcím nem kellene oda (Összetörve Indiában), hiszen az már az elbeszélő történetére utal.
A könyv azzal akar hatni, hogy az európai ember India-képét festi meg. Vagyis azét az emberét, aki logikát, célt és egyértelműséget keres, és aki eltávolodott a létezés önmagáért való szépségétől. India pedig egyértelműen nem ilyen. Emellett ez egy tipikus női regény. Nem attól, hogy nőknek, hanem, hogy nő által íródott. Amolyan nebáncsvirág módra megsértődik, mert a valóság nem olyan, amilyennek ő szeretné. A naturalizmus a lába előtt hever, de fél lehajolni érte, nehogy elkapjon valami fertőzést. A spiritualizmus a szeme előtt lebeg, de fél érte nyúlni, mert le kellene mondani a konvenciókról. Rá-rácsodálkozik a megszokott életforma ellentmondásaira, de aztán szándékosan félrefordítja a fejét, és nem vesz tudomást a már-már összekocsonyásodó kérdőjelről. (Pl. a gyógyszermánia, az önrombolás, az emberi kapcsolatok kuszasága stb. kapcsán.) Mintha félne állást foglalni: nem adja fel európai szemléletét, mégis folyton valamiféle miszticizmus bujkál a dolgok mögött. Kezdettől azt sugallja, hogy India, a megvilágosodás lehetősége hívja őt – végül pedig elutasítja azt, mert nem elég steril. Azt sugallja, hogy Indiában (de csakis itt) rá is érvényesek a jóslatok és a karma törvényei – de nem von le semmi következtetést. Mintha egy kellemetlen fogászati kezelést élt volna túl, ami közben folyton azon gondolkodik, hogy jó lenne figyelmesebben ápolni a fogait, de aztán a végére érve minden marad a régiben – mert ezzel kapcsolatban egy szemernyi kétség sem merül fel. Az az érzésem támadt, hogy Sándor Anikó vagy olvasmány és filmélmények alapján írt, vagy az élményeit élte olyan sekélyesen át, mintha filmen nézte volna őket, vagy csak egyszerűen kezdő író, és nem tud még eléggé precízen élni az írói eszközökkel. Mindenesetre a történet filmnek (talán) jobb lenne, mint regénynek.
A könyv stílusa olvasmányos, de nem túl lenyűgöző, leginkább azért, mert a szerző a tényközlés módszerére alapoz. A tények szubjektivitása miatt viszont nem túl precíz. Mellőzi a túl sok spirituális kifejezést, amiért őszintén hálás voltam neki, de azért már nem, hogy leírásaiban sem igyekszik a beszélt nyelvnél szemléletesebb lenni, és azért sem, hogy értékítéleteit a konyhamérlegen porciózza ki. A szárik gyönyörűek, az akupunktúra jó, mert csökkenti az étvágyát, tehát fogyhat, a bénaságába bele nem nyugvó Christel “bámulatra méltó”, stb.
Az elbeszélő főhősről keveset tudunk meg, nem indokol, és nem részletez. A múltját valahol a könyv vége felé egy mondatban foglalja össze, a jelene ez az indiai út, aminek apropója (hogy egy ott élő, kissé utált ismerősről akar regényt írni) elég légből kapott. Emiatt a jövője is homályos, hiszen nem tudjuk, milyen hatással lesz rá mindaz, amit átélt: csak annyit tudunk bizonyossággal, hogy sem indiai lakos, sem szent nő nem lesz belőle. Az anyagi világban (a szegények esetében a piszokban és igénytelenségben, a gazdagok esetében pedig a javakban) elveszik a spiritualistás, és ez undort vált ki belőle.
Persze, lehetséges, hogy csak hálásnak kellene lennem, amiért a szerző felettébb tisztességes, mert nem akarja elhitetni velünk, hogy egy hónap alatt megvilágosodott guru lett belőle India csodáinak hatására. Az is lehet, hogy ennyi lepukkant szennyet és ilyen felemelkedett szellemiséget nem is lehet európai karosszékben ülve ennél jobban megemészteni, és ez a könyv egy tiszteletre méltó törekvés arra, hogy a két végletet egy kalap alá hozza. De nincs benne empátia, és nincs szeretet. Csak egy átlagos európai nő egocentrikus kritikussága, és ez az, ami irritál, ami miatt kevésnek tartom ezt a könyvet.
Kellemes élmény lehet az elolvasása elsősorban a fiatal generáció számára, akik – akárcsak a szerző – most ismerkednek India egzotikus világával és saját személyiségükkel egyaránt. Nekem valahogy… úti könyvnek túl szubjektív, énregénynek pedig túl tényszerű volt.