A XVI. században élt Avilai Szent Teréz életéről szóló könyv a szerző szerint fikció – ugyanakkor dokumentumokra támaszkodó korrajz, jellemrajz is. Célja talán a szent valamiféle „rehabilitációja”, ami talán abból a felismerésből fakad, hogy most, több mint 400 évvel Teréz halála után, végre szabad egy nőnek úgy élni, gondolkodni, dolgozni, dönteni, ahogy azt Ő megálmodta.
Különleges közegbe vezet a könyv: a szigorú Szép Fülöp Spanyolországába, ahol a pápa, de a király által szentesített Inkvizíció is megszabja, hogyan kell érezni, gondolkodni, hinni; ahol Amerika aranya még mindig fenntartja az elképesztően gazdag felső réteget, és ahol a kultúra teljesen elnyomja a nőket. Ugyanakkor ez már a könyvnyomtatás megjelenésének, az individuum kialakulásának az ideje is.
Teréz életét új szemszögből veszi szemügyre a szerző, aki nem mellesleg viselkedéskutató és a kulturális evolúcióval foglalkozó tudós szakember is. Vizsgálódása rámutat arra, hogy az egyházpolitika, az államhatalom és a férfiak világában is lehetséges olyan magatartás, amivel egy nő elérheti célját. Avilai Szent Teréz megvalósítja álmát: nemcsak végrehajtja a karmelita rend reformját, hanem emellett a gondolkodás és hit olyan magasságaiba jut, amiről kortársai többsége nem is álmodik. Az intolerancia és a hatalmi féltékenykedés eme birodalmában ez a hátrányos származású (kikeresztelkedett félzsidó családból származó) nő felismeri, hogy a hit nem azonos az egyházzal. Saját hitét például az indiai többszintű meditáció analógiájára elemzi ki. Ugyanakkor eszével, szépségével, könnyed, kellemes stílusával olyan ügyesen irányítja (mondjuk ki: manipulálja) a „hatalmas” férfiakat, hogy sem az Inkvizíció kartmai közé nem kerül (pedig korabeli mércével bőven rászolgált), sem a hagyományos egyház nem átkozza ki (pedig másokat ennél sokkal kevesebbért is kiátkoztak).
Mi hát Teréz bűne, és mi az az erénye, ami miatt szentté avatták később? „Bűne” az a bájos, a kor ízlésének egyáltalán nem megfelelő isten-képmás, (ami a mai ember számára teljesen érthető elemekből építkezik), és a szándék, hogy jobbítson, tisztítson. Erénye pedig mély, magával ragadó, rendíthetetlen hite, ami viszont saját korának szokásaiban, erkölcseiben gyökerezik. Abban az időben, amikor a zárdákat a gazdag családok tartották el, hogy ott értük imádkozzanak, amikor az úrilányok ott várták „letéteményben” a vőlegényüket, vagy pedig kutyástól-macskástól-szolgástól-szakácsostól költöztek annak egy megvásárolt luxuslakosztályába – Teréz szegénységet, lemondást, szolgálatot, alázatot, belülről megélt hitet hirdetett.
Reformtörekvéseit kezdetben felháborodottan vették tudomásul, kolostorait sokszor titokban avatta fel, különben megkövezték volna. De tisztasága, kitartása végül elhozta a tömegek tiszteletét. Halála után hatalmas népszerűsége miatt az egyház szentté avatta, sőt később a Spanyolország Patrónája címet adományozták neki. Mostanában több kutató foglalkozott életével, egyre újabb dokumentumok és értelmezések látnak napvilágot. 1967-ben VI. Pál pápa javaslatára egyháztanítóvá, a teológia doktorává avatták, és ilyen minőségben ő az első nő.
Ezek után pedig még mindig kicsit értetlenül állok ez előtt a könyv előtt. Csodálkozom, hogy a szerző nem aknázta ki jobban a szépirodalmi lehetőségeket, a jellemrajz, korábrázolás olvasóbűvölő fénykörét bővítve. Ehelyett a fikció mellől a tényirodalomba kacsingat, és kettősséget kreál. Ezzel sokkal inkább a női és a hitbéli emancipáció kérdésére tereli a figyelmet, és tulajdonképpen talán elkerüli azt a csapdát, hogy könyve olcsó női regénnyé silányuljon. Valószínűleg ez az, ami miatt nem egyetlen ember életéről szól a könyv, hanem tartalmaz valami általánosan emberit, valami örökre szólót is.