Az Ötödik csapdája című negyedik kötettel folytatódik a hatrészesre tervezett Lorieni krónikák, követve az egy év – egy kötet elvet, ahogy azt az előző részről szóló kritikánkban is írtuk. A harmadik kötet végén a Védők és emberi segítőik egy majdnem végzetes összecsapásba keveredtek a mogadoriakkal és vezetőjükkel, Setrákus Rával, így most Kilencedik chicagói luxusbúvóhelyén próbálnak erőt gyűjteni a későbbi összecsapásokra. Levonva a patthelyzetre kihozott csata tanulságait, tisztában vannak vele, hogy a következő harcokban felkészültebbnek kell lenniük, csapattá kell kovácsolódniuk és tálentumaikat közösen használva ki kell egészíteniük egymást.
A még életben levő védők közül csak egyvalaki, Ötödik hiányzik. Ha őt is sikerül felkutatni, teljessé válhat a csapat. Ötödik pedig nem késlekedik, hírt ad magáról és találkozóra hívja társait. Erre négyen mennek el, de heten térnek vissza, hiszen a találkozáskor rajtuk ütő mogok legyőzésében váratlan segítséget kapnak: Negyedik földi barátja, Sam, és halottnak hitt apja – a mogadoriak fogságában több évet eltöltő Malcolm – is csatlakozik a csapathoz, miután egy saját fajával szembeszálló mogadori, Adam segített nekik a menekülésben. Immár tízen vannak, akik szembeszállhatnak az ősi ellenséggel: hét Védő (Negyedik – azaz John –, Ötödik, Hatodik, Hetedik – azaz Marina –, Nyolcadik, Kilencedik és Tizedik – a még szinte kislány Ella) és három ember (Sarah – Negyedik szerelme –, Sam és Malcolm), plusz egy kiméra, Berni Kosar. Az újonnan csatlakozó Ötödik nehezen nyílik meg új társai előtt, ami egyesekben ellenszenvet vált ki, és apróbb konfliktusokat szül a Védők között.
Az apróbb összezörrenések ellenére együtt edzenek azért, hogy minél jobban megismerjék saját és egymás tálentumait, és hiányosságaikat pótolva, legyőzhetetlenné váljanak. Már csak egy valamire van szükségük: Ötödik ládájára, amelyet Floridában rejtett el, biztonságos helyen. Az expedícióra négyen kísérik el Ötödiket: Hatodik, Hetedik, Nyolcadik és Kilencedik. Már indulásuk előtt baljós jelek gyülekeznek, mivel az Ellát jó ideje gyötrő rémálmok Negyedikre is átterjednek, így a chicagói búvóhelyen maradtak közül egyelőre csak a három földi segítőnek lehet hasznát venni. Nekik azonban hamar rá kell döbbenniük, hogy a mogok előtt már nincs titokban a búvóhely holléte, így csak órák kérdése, hogy rájuk bukkanjanak. Ezzel párhuzamosan a láda megszerzésére indult Védőket is kellemetlen meglepetés éri. Amikor a sokatmondó álomból magához térő Negyedik lábába egy újabb sebhely ég bele – jelezve, a távol levő Védők egyikének halálát –, egyértelművé válik, hogy nem mindenki szövetségesük, aki annak látszik.
Az Ötödik csapdája alig különbözik valamiben a Lorieni krónikák előző három kötetétől. Ugyanazt a sémát követve íródott, mint azok, és nagyon hosszú ideig – több mint a regény kétharmadáig – szinte semmi újat, semmi különlegeset nem képes nyújtani. Pár kalandosabb jelenet (egy-egy megszokott összecsapás a mogokkal és az őket kísérő lényekkel), a hiányzó és magáról életjelt adó Védő felkutatása, az új tálentumokkal való ismerkedés, az egyre sziruposabbá váló szerelmi szál(ak), plusz egy-két szereplő már-már kötelezővé váló beáldozása – egyszóval csupa olyan dolog, amit az előző kötetekből már megszokhattunk. Az elbeszélési stílus is hasonló: egyes szám első személyben, a narrátori szerepkörben váltva egymást, ezúttal hárman – Sam, Marina és Negyedik – mesélik el az eseményeket, ugyanabban a könnyed, fiatalos, szlengekkel teletűzdelt stílusban.
És amikor már azt hinnénk, hogy ez a rész is mindenféle plusz nélkül ér véget, megerősítve korábbi észrevételemet, hogy talán túl sok ez a négy kötet – több mint 1200 oldal – ahhoz, hogy csak a Védők bemutatása, és pár – egy idő után már ismétlődő és elcsépeltté váló – összecsapás töltse ki a fejezeteket, a Pittacus Lore álnéven alkotó szerzőpáros – James Frey és Jobie Hughes –, bedob néhány csavart a történetbe, plusz összehoz egy olyan zárójelenetet, ami az eddigiekhez képest másabb, jóval nyitottabb. Az is mindenképpen jót tett a történetnek, hogy az eddig egyértelműnek tekintett kategorizálást, miszerint a lorieniek a jót, a mogadoriak a rosszat képviselik, rögtön több ponton is felülírják a szerzők, ezzel kis életet lehelve az amúgy már eléggé ellaposodó sztoriba.
Ezek a részletek ahhoz ugyan kevésnek bizonyulnak, hogy ezt a kötetet lényegesen kiemeljék a többit is jellemző középszerűségből, de reményre adhatnak okot, hogy a következőkben sikerülhet kissé elrugaszkodni az eddigi sémáktól és kissé más irányt adni a történet folyásának. Sajnos a címválasztás – de legalábbis a cím magyar fordítása – nem volt túlságosan szerencsés, ugyanis eléggé kiszámíthatóvá tette a cselekményt. Talán valamivel kevésbé beszédes címmel tovább fenn lehetett volna tartani az olvasóban a feszültséget. Na de ettől eltekintve csak remélni lehet, hogy most már a Védők bemutatásának kimerítésével és a szereposztás letisztításával az ötödik kötettől új síkra lehet terelni a Lorieni krónikák alakulását, és végre fény derülhet néhány olyan titokra és háttérinformációra, aminek feltárását eddig következetesen kerülték a szerzők. Talán még abban is lehet reménykedni, hogy egy olyan young adult sorozattá fejlődik a történet, amire mégiscsak megérte időt és pénzt áldozni a kitartó olvasóknak. Ha minden a megszokott rendben megy, akkor 2014-ben már a magyar könyvesboltokba is eljut az ötödik kötet, amely azonban egyelőre még angol nyelven sem jelent meg.