Szakurazaka Hirosi military sci-fije, A holnap határa Japánban tíz éve látott napvilágot, de idén filmet készítettek belőle. Ennek apropóján jelent meg a Gabo Kiadónál magyar nyelven is, a borítóról pedig jövő, háború, vér és szerelem köszön ránk – számomra kissé túl trendi-filmes feelinggel.
Az olvasmány azonban a maga nemében meglepően jó, bár az alaphelyzet mára nem nevezhető meglepően újszerűnek. A Földet fenyegető idegen civilizáció egyedei (gitaiok) fejlett biológiai és technikai lehetőségeiknek köszönhetően előnyös pozícióba jutnak, már-már elfoglalják kedvenc lakhelyünket. Kissé tisztázatlan mindezek után, hogy az emberek miért tartják őket értelmetlen lényeknek, hiszen határozottan intelligens módon harcolnak. A gyengébben fejlett országokat gyakorlatilag teljesen uralmuk alá hajtották, és itt teljesen el is tűnt az emberi civilizáció. Helyette tüskés bőrű tengeri élőlényekre hasonló, földdel táplálkozó fura lények igyekeznek teljesen leigázni világunkat. A földönkívülieknek jobbára csak az Egyesült Antiinváziós Hadsereg japán és amerikai egységei állnak ellent, bár értesülünk afrikai harcokról is.
A főhős a japán Kirija Keidzsi, aki rögtön az első csatában meghal, ráadásul éppen a háború legnagyobb hősének tartott, a Harctéri Szuka megtisztelő becenevet viselő Rita Vrataski karjaiban. A könyv poénja az, hogy ez a csata a továbbiakban Keidzsi számára 159 ismétlést ér meg: az időhurokba került férfi egyre hatékonyabbá igyekszik válni, méltóvá arra a feladatra, hogy az emberiség megmentője lehessen.
Az események folyamán a két hős háború és szerelem mindig nyertes együttesében egyre árnyaltabb jellemmé válik, de azért a lélekrajz nem mélyül el túlságosan. Mindenesetre az események pörögnek, a sorok észrevétlenül fogynak, az olvasmány lenyűgöző. Epizódszereplők és ismétlődő arcok tűnnek fel, és a kör minden ismétlésben bővül egy-egy új információval, ami közelebb visz a megoldáshoz.
Ami miatt a regény számomra is érdekessé vált, az néhány apró adat, ami az egész történetet emberi léptékűvé teszi: a hadsereg szervezésére, a hadtápra vonatkozó információk, a civilek viszonyulása a helyzethez, Keidzsi lelkiereje és fejlődése. Szívesen olvastam volna többet a gitaiokról, akik félig biológiai, félig pedig technikai lényeknek tűnnek, és tulajdonképpen csak azt tudjuk meg róluk, hogy hogyan szaporodnak el a Földön, és milyen harcászati technikájuk illetve kommunikációs képességük van.
A lényeg, amivel maradtam, két gondolatban összefoglalható. Kirija Keidzsinek 149 ismétlésre van szüksége, hogy zöldfülű újoncból igazi katonává érjen, akinek a cselekedetei számítanak – ergo elég sok bakit kell elkövetnünk ebben a földi létben, hogy amikor megmérettetünk, ne találtassunk könyűnek. Mindazonáltal: van remény… A másik pedig, hogy a nagy célok elérése áldozatot követel: magunkat, másokat, számunkra értékes dolgokat, személyeket kell néha mérlegre tenni, és habozás nélkül az értékesebbet választani. Ehhez viszont bölcsesség kell, egy egótól megszabadult külső szem. Így olvasva akár nők számára is érdekes olvasmány lehet ez a könyv, de első sorban persze a fiatalabb férfiak kedvence lesz.